Jobb lett volna

Tényleg jobb lett volna, ha a gájiakkal kispályán játszunk és kis kapuval, mert a mi iskolánk kavicsos udvara majdnem akkora volt, mint egy rendes nagy pálya, de a kapu, az kispályára való, és híre volt a gájiaknak, mert még a nyolcadikosok is kikaptak tőlük kettő–egyre. Nem igazán értettük, miként is lehet, aztán amikor megláttuk a pályát, két oldalán az erős szélben lengedeztek a nyárfák ágai, mint valami komor partjelző zászlók, úgy rezdültek a nyárfák ágai, és minduntalan az óriási, tehát teljesen hagyományos méretű nagykapura mutattak, erre nem számítottunk, ekkora kapura.

Az első húsz perc valami csoda folytán eltelt, aztán két bekapott gól gyors egymásutánban, csak az izzadás, csak a forróság, hogy innen már fordítani úgysem lehet, már hetvenedik perc, uramisten, még csak négy-null, ha lehet annak örülni, hogy még csak négy-null. Mi örültünk ennek is, az osztálytársnők drukkolása is egyre halkult, aztán csoda, passzolgatnak az Ikrek, Krisztián megindul, megint az Ikrek, már nem is emlékszem, az Ikrek közül ki rúgta be végül, négy–egy a javukra, de mégis, egy pillanatra úgy tűnt, lesz ebből tisztes vereség, talán egy négy–kettő, de hat–egy lett a vége.

Jobb lett volna csak szurkolni, nem a csatárok bokájához közeledni, mert egyiket sem tudtam még megrúgni sem, pedig mire való egy hátvéd hatodikban. Jobb lett volna szurkolónak lenni azon a májusi napon, de a szurkolás is veszélyes, mert a pionírtáborban annyira vadul szurkoltam, hogy az ellenfél csatára megragadott egy apró, egészen apró kavicsot, pont a szemüvegem egyik lencséjének a kellős közepét találta el, nem ez volt a cél, de ez lett, ő is gáji volt. Nem így akarta, csak a sebesség, és a gravitáció, jobb lett volna, tényleg jobb lett volna, ha néha a gravitáció is feladja, nem csak a szurkolóink nézik egyre közömbösebben az eredménytáblát.

Jobb lett volna, ha nem működik a gravitáció, legalább egyetlenegyszer, például a solymosi vár melletti domboldalon, ahol mindenkinek lejtett a pálya, és egyszer csak elém került a labda, böktem rajta, futottam, böktem rajta, futottam, a kelleténél egy leheletnyivel erősebben emeltem meg, a kapu teljesen üres volt, a kapus ki tudja, merre, nem is láttam, csak az üres kaput és a labdát, csak néhány centi hiányzott, ha akkor elérem, mert közben én is a levegőbe emelkedtem, a lejtő is segített, de akkor a gravitáció megint közbelépett, kiment a térdem, és a labda megállíthatatlanul gurult el a kapu mellett, talán azóta is gurul.

Jobb lett volna, kedves Gravitáció, ha akkor, legalább egyszer, a kispadon maradsz te is. Évekig nem tudtam neked megbocsátani, de most, annyi év után, kedves Gravitáció: Szevasz!

‍