„Apám egy júniusi vasárnap kora délutánján meg akarta ölni anyámat.”

Annie Ernaux: A szégyen. Lőrinczky Ildikó fordítása. Magvető Kiadó, Budapest, 2025.

Ezzel a sokkoló mondattal indít a Nobel-díjas írónő frissen magyarra fordított regénye. Ez a bizonyos júniusi vasárnap délután nem csupán egy hatásos nyitómondat időhatározója, de egy új, személyes időszámítás kezdete is, erre a napra (egészen konkrétan 1952. június 15-ére) helyezi ugyanis az elbeszélő öntudatra ébredésének időpontját, ezzel együtt pedig szégyenének megszületését is.

A regény több szálon kötődik az Ernaux-életmű magyarra már lefordított részéhez: egyrészt új perspektívából mutatja meg a több regényben is előkerülő Y.-i gyermekkort, másrészt tovább árnyalja a szülei alakját, akiknek korábban egy-egy külön kisregényt is szentelt (a magyarul 2023-ban közös kötetben megjelent A hely / Egy asszonyt).

A regény jó érzékkel egyensúlyoz a gyerekkort boncolgató, elsősorban terápiás célú traumanapló és a szigorúan szerkesztett énregény műfaja között. Bár az elbeszélő azzal indít, hogy azért akarta minél pontosabban szavakba önteni ezt a meghatározó gyermekkori eseményt, hogy felszabaduljon a súlya alól, néhány oldallal később már tudatos írói tevékenységről számol be: „Több jel is arra utal, hogy már egy könyvön dolgozom”. Az önelemzés az író által is észrevétlen módon esztétizálódik át, olvasóként nem tudjuk meg, hogy az eredeti célját (azaz a trauma nem irodalmi, hanem lelki feldolgozását) elérte-e.

Bár az Ernaux-ra jellemző töredékesség ebben a regényben is erősen jelen van, a mikrotörténeteket és idősíkváltásokat most szimmetrikus keret fogja össze. A regény első negyede a vasárnap délutáni dühkitörést meséli el, és a felnőtt írónő próbálkozásait arra, hogy újraélje és megértse azt. A középső két rész a kislány Ernaux életének és az apa kirohanása előtti világszemléletének rajza, két társadalmi rendszer részletes bemutatásán keresztül. Az egyik Y. lakossága, akiknek életszemléletét a kislány szülei is teljes mértékben magukévá teszik. Kívülről nézve fojtogató világ ez, melynek tagjai folyamatosan ítélkeznek egymás felett, miközben azon igyekeznek, hogy bennük ne találjanak kivetnivalót, ugyanakkor az íratlan szabályok biztonsága is adott. A második, intézményesült rendszer, a katolikus iskola, szintén zárt és erősen szabályozott, az elbeszélő ennek ellenére olyan otthonosan mozog benne, hogy a szabályokat (népszerűsége növelése érdekében) időnként teljesen tudatosan szegi meg. Nem csak a sikerei helyszíne ez, de jövőbeli sikere zálogaként is tekint rá. Ennek a két rendszernek a világképével megy szembe az apa dühkitörése. A regény utolsó negyede az események utáni egyensúlyvesztést örökíti meg, ami a szégyen érzésében összpontosul. A szégyen így az Ernaux prózájában oly gyakran megjelenő osztálytudat és a származással szorosan összekapcsolódó szégyenérzet eredetregényeként olvasható.

‍

‍