Arról írni, amiről nehéz – interjú Farkas Wellmann Éva költővel

Hogyan történt a válogatás legutolsó kötetednél, az életműből szemléző Ide siettél hát címűnél? Az eddigi kötetek címei megmaradtak ciklusjelölőnek, így nem összefésülve, hanem időrendi sorrendben olvashatjuk az eddigi termés kiemelkedő darabjait. Ki ajánlotta az időrendi struktúrát? Részt vettél a kötet verseinek válogatásában?

A válogatáskötet szerkesztője Elek Tibor volt, ugyanúgy, mint az utóbbi könyveim esetében. A viszonyulásában ott volt az érzelmi közelség is, de meggyőződésem, hogy elsősorban a szakmaiság, a kíméletlen kritikusi szemlélet vezérelte most is – ezért bíztam rá jó szívvel ezt a feladatot. Átfogóan szerette volna bemutatni az eddigi verseimet, tehát a legjellemzőbbekre koncentrált, és az időívre. Meg is lepett, hogy milyen sok darabot kiemelt. És persze adott vétójogot, így volt néhány eset, ahol visszaszeretgettem kirostált darabokat, meg talán olyan is, hogy javasoltam, hogy valami mégse kerüljön be.

Megfigyelhető, hogy annál terjedelmesebbek a ciklusok, minél frissebb kötetről van szó. Ez felveti számomra az azonosulás kérdését is. Hogyan érzed, mennyire vagy azonos akár a legelső köteteiddel? Vagy a terjedelem időrendi növekedése csak véletlen egybeesés?

Alapvetően arról van szó, hogy bőbeszédűbb lettem. Bátrabb, közlékenyebb. Az első kötetek esetében még nagyon óvatosan szólaltam meg, tényleg csak akkor, amikor nem bírtam hallgatni; lehet, hogy ezért is koncentráltabbak, sűrűbbek azok a verseim. De az is én voltam, sőt vagyok, nagyon is. Ha ritkán újraolvasom azokat a szövegeket, mindig van egy-egy szó vagy gondolat, ami mellbe vág: egyfelől, mert előfordult, hogy rejtekhelyként tekintettem egy-egy versre, másfelől, mert olyan dolgokat is el tud mondani egy verssor, amire a megírás pillanatában nem is gondolunk.

Petur, Shakespeare, Pál, Don Quijote alakjai, a szereplíra nagyon fontos volt az indulásnál, mára mintha leginkább a személyes megszólalások lennének jellemzőbbek (Nélküled hosszú, Emléksorolás ’89-ből). Érzed magadban a nézőpontbéli változást, tudatos folyamat volt? Mi lehet a beszédmód megváltozásának mozgatórugója?

Részben életkori sajátosságokkal, részben személyiségbeli változásokkal tudom magyarázni. Az induló költőnek még kevés az élettapasztalata, de már sok mindenről volna mondanivalója. Keresi tehát a párhuzamokat, felismer ezt-azt a világban, és próbálja kötni valami ismerthez. Az én esetemben a legbiztonságosabb terep az olvasmányaim világa volt. Érdekeltek a karakterek, történetek, lenyűgözött ez a világ. Meg természetesen ad ez a játék némi biztonságot is, védőhálót. Nem magamról beszélek, hanem másokról, de néha egy-egy szerepbe bele tudom dolgozni magamat is. Már beszélek, és innen csak az a feladat, hogy mennyire tudok felengedni. Van persze olyan is, aki mindvégig megtartja ezt a távolságot, és az is jól működik: Nemes Nagy Ágnes költészete például a látszólagos tárgyiasság mögött fénylik fel. Volt egy, a magam számára meglepő felismerésem a második kötet írása-megjelenése körül: az olvasók elkezdtek kapcsolódni a személyesebb sorokhoz, versekhez, és az is előfordult, hogy a rejtelmes fogalmazás miatt valamit félreértettek. Rájöttem, hogy a közönséggel való kapcsolat fontos számomra, és ugyan írás közben nem lebeg előttem az olvasó képe, de véglegesítéskor mindig megpróbálom egy ismeretlen szemével is újraolvasni a szövegeket, és akkor rögtön kiderül, ha valahol kilóg a lóláb. Személyes ügyekről írni mindig rizikós, de egyúttal nagy kihívás is. Arról írni, amiről nehéz – jelenleg is a legnagyobb feladat számomra.

Fontos szerepet kap költészetedben a hit. A Parancsolatok című versesköteted a tízparancsolat kibontásáról, mindennapivá tételéről szól. Hogy látod, máshogyan hisznek az emberek az anyaországban, mint Erdélyben? Milyen helyet foglal el mindennapjaidban a vallás? Személyes kötődés vagy irodalmi témák, hagyományok felé irányuló érdeklődés volt az, ami a biblikus tematikát megidézte?

A hit gyerekkorom óta meghatározó része az életemnek. Nem fanatikus vagy érzelgős módon, hanem úgy, ahogy levegőt vesz az ember. Középiskolás koromban már világirodalmi műként is közelítettem a Bibliához, és úgy éreztem, hogy hosszú távon el tud látni izgalmas értelmezési feladatokkal. Szabadon, kérdésekkel, de bizalommal éltem és élem a hitet. Éppen ezért nem is gondolom, hogy dolgom lenne bárkit meggyőzni vagy a más hitét vizsgálni, esetleg megkérdőjelezni. Ha már a kettősségről kérdezel: azt látom, hogy Magyarországon nem annyira hangsúlyos ez a kérdés, mint Erdélyben, de mivel belső ügy, könnyen lehet, hogy nem is látom elég árnyaltan. Meghatározó élményem, hogy valaki, aki egyáltalán nem tartja magát vallásosnak, sokkal keresztényibb módon él, mint aki fennen hirdeti a hitét, és minden második mondatába belesző egy bibliai idézetet. Úgy szerettem volna fordulni a parancsolatokhoz is, hogy egyfelől megőrizzem a beszédmódot vagy annak a hangulatát, de közben a mai életünkre szabjam. Talán az a törekvés is benne volt, hogy a hit segítő, megtartó voltát láttassam, miközben nyíltan beszélek a nehézségekről is.

A negyedik parancsolat: tiszteld atyádat és anyádat. És hosszan élhetsz című versed maradt velem leginkább a kötetből. „Tiszteld, mert van hová visszanézned, / látni: hogy lettél te a börtön”: bátor kijelentés ez, őszinte, kevéssé idillikus. Volt egy meghatározó pillanat, amikor saját életedben felismerted ezt a kényszerű börtönlétet? Hogy hiába szeretnéd elkerülni, szülőként néha önkéntelenül is ezt fogod, ezt kell jelentened?

Elég nehezen tudtam megtalálni a fogást ezen a témán, hiszen gyermek és szülő is vagyok egyszerre, és nem akartam sem túlromantizálni, sem egyoldalúan beállítani a kérdést. A gondolkodásmód, történetek, a példa, minden, amit egy szülő tudatosan vagy tudattalanul átad, valamiképpen zárt rendszert alkot, túlságosan körülhatárol ahhoz, hogy könnyű legyen abból ténylegesen kilépni. Ez egyfelől védelem, másfelől a szabadság hiánya is. Sok sikertörténet és rengeteg személyes tragédia forrása.

Ugyanebben a versben örök ébrenlétként jellemzed a gyermeknevelést. Milyen az alkotói és személyes viszonyod ezekhez a tapasztalatokhoz?

Nem is csak a gyereknevelés maga jár örökös ébrenléttel, hanem az a tudat, hogy gyermeked van, egy másfajta tudatosságot hordoz magával. Háttérbe szorul az önzés és a magány, vagy jelentősen átalakul mindkettő. Hogy magamról beszéljek: noha már felnőttkorú a lányom, nincs olyan óra, hogy ne foglalkoztatna, hogy mi van vele, biztonságban van-e, jól mennek-e a dolgai. Kisebb korában szorosabb figyelemmel mutattam ezt ki, most azt kell megtanulni, hogy ne mindig érzékelje, és persze a magam számára, hogy gyakorlatiasan, könnyeden tudjam kezelni.

A verseidben többször is megküzdesz a materializmussal, kapzsisággal (Közöm, Inferno). Csak tiednek lássék című versedben így fogalmazol egy hosszú felsorolás után: „betömve gondolsz negyven szakadékot”. Érezni a versben azt a végtelen, mégis hiábavaló kapaszkodást, ami az ember birtoklási vágyát övezi. Értelmezhetők szakadékként az életévek, ha elhazudjuk őket magunktól?

A Mástól végképp című parancsolat-versben van szó talán legkonkrétabban erről: „úgyis hány tárgy tartja már fogva lelked”. Véleményem szerint az anyagi természetű dolgok addig szolgálnak bennünket, ameddig a szabadságunkat képesek meghosszabbítani. Ha öncélúan ragaszkodunk bármilyen tárgyhoz, könnyen alárendelődhetünk. Nyolcéves koromban, a faluból városba való költözésünkkor közel száz játékbabámtól kellett megválnom. Tisztán emlékszem az érzésre, ahogy rendbe tettem magamban a dolgot az akkori eszemmel, és eldöntöttem, hogy az a néhány baba, amit megtartok, ugyanolyan fontos, mint az összes többi. Sőt, lehet, hogy a kiválasztás által még jelentősebbé válik. Azóta is viszonylag könnyen engedek el tárgyakat. Flörtölök a minimalizmussal is, de ez még nagyon távoli és plátói viszony. És persze, szakadék lehet minden őszintétlen pillanat, esemény, amit nem élünk meg vagy félreértelmezünk.

Most szinte ő című versedben utalsz egy helyre, „ahol a versek megteremnek”. Izgalmas felvetés az ihletet egy helyként definiálni. Járjuk be közösen most ezt a teret. Mesélnél nekünk róla? Hol helyezkedik el, milyen gyakran látogatod, milyen lelkiállapotban kerülsz oda?

Mindig is foglalkoztatott, hogy hogyan születnek az ihletett versek. Magamnál is, másoknál is. Nem szeretném túlmisztifikálni a dolgot, de egészen határozottan úgy érzem, hogy bizonyos verseket ajándékba kap a szerző, sokszor maga is utólag érti meg őket. Ez a megírás ideje alatt is nyilvánvalóvá válik: én például egészen kiszakadok a környezetemből, nagyon zavar, ha valaki félbeszakít – egy kicsit olyan, mintha egy másik világba kapnék bejárást. Ahonnan viszont nyilván rögtön kipenderítenek, ha nem teljes szívvel vagy jelen. Egy alkalommal egy „szétírós” technikát akartam kipróbálni azért, hogy az engem foglalkoztató mindenféle gondot letegyem, és majd, napok múlva nekiláthassak írni valamit. Ez abból állt, hogy egy üres lapra elkezdtem kiírni magamból a hétköznapok szintjén akadályt jelentő apróságokat, viszont ez a gesztus észrevétlenül átterelt az alkotás világába, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy az Inferno című verset írom. Ugyan sem térképre, sem testre nem rajzolható, de különleges hely és felfokozott lelkiállapot az ihlet. Ugyanakkor nagyon megterhelő is; sokszor a szöveg befejezése után is benne maradok még, és olyankor jól érzékelhető, hogy milyen erőteljesen ver a szívem.

Legutóbbi publikációid szabadversek (Illesztések, Ez így már elegendő, A keresztúri legény); ami különösen izgalmas egy olyan formakövető, szabályokkal szegélyezett életműben, mint a tied. Érezni ezeken a történeteken a személyességet, hogy ha nem is veled, de a környezetedben estek meg; érezni, hogy közel állnak hozzánk. Ennyi év formavers után milyen szabadverset írni, mennyi belső szabályt működtetsz önkéntelenül is a sorok között? Lehet-e egyáltalán a szabadvers őszinte, kendőzetlen közlés, a megértés szimbóluma, a formai díszítettség elhagyásáé?

Írtam már korábban is szabadverseket, de ez a hang, amelyen most kezdtem beszélni, számomra is egészen új. Ő is próbálgat engem. Néha el-elbizonytalanodom a lehetőségek sokféleségétől, máskor meg érzem, hogy beköszön egy-egy kötöttebb sor. A tét maga szintén nagy: olyan történeteket, sorsokat próbálok megörökíteni, amelyekről hagyományosan nem sokat beszélünk, de mindannyiunk családjában előfordulnak. És itt már nincs a fikció szőnyege a lábam alatt, igyekszem pontosan visszaadni az eseményeket. Azért is érzem fontosnak ezeket a portrékat, mert a családi emlékezet élteti őket, és legtöbbször egy-két, maximum három generáció alatt megsemmisülnek. Engem többen is megtiszteltek ilyen történetmesélésekkel. Szeretnék belőlük néhányat megmenteni, emléket állítani egy-egy olyan figurának, aki nem a történelem főutcáján sétál, de mégis a saját köreiben határozott nyomot hagy. A formával valamennyit tudok kompenzálni: ha az nem válik maga is újabb korláttá, precízebben tudom szolgálni a sorsképcsarnok belső igazságát. A vers legvégső határán járunk – az olvasó majd eldönti, hogy otthonos-e számára ez a vidék.

A forma elhagyásáról jut eszembe, hogyan látod a pályakezdők helyzetét? Akár a későbbi generációkéval összevetve, akár az anyaországi és erdélyi debütálás viszonylataiban.

Ha valaki most indul az irodalmi pályán, nem csoda, ha úgy érzi, hogy óriási hangzavarba került. Képzeljünk el egy zsúfolt termet, a legkülönbözőbb korú, érdeklődésű és képzettségű résztvevőkkel, ahol mindenki mondja a magáét. Van, aki hangosabb, van, aki érdekesebb, mások igyekeznek valamivel kitűnni, vannak, akik klikkekbe tömörülnek, mások magányosan ácsorognak. Sokak hangja pedig egyszerűen eltűnik a zűrzavarban. A háttérzenéről meg még nem is beszéltünk. Olyan szempontból könnyebbé vált a pályakezdés, hogy ha valaki elég bátor, viszonylag könnyen megmérettetheti a szövegeit. Akár a közösségi médiában, akár szakmai fórumokon – ma már nem annyira körülményes a kommunikáció. Viszont az is kérdés, hogy mi a cél, és mennyi munkát hajlandó beletenni. A nehéz része az, hogy sokakkal kell versenyezni, ráadásul az érték fogalma is relativizálódott. Mégis személyes meggyőződésem, és szerkesztőként is ezt látom, hogy ha valaki tehetséges, komolyan veszi a küldetését, tanul, gyakorol, nyitott és sokat olvas, annak meglesz az eredménye, észre fogják venni. Talán Erdélyben még hamarabb. Ott még általában is jobban figyelnek egymásra az emberek.

‍

Farkas Wellmann Éva

József Attila-díjas költő, szerkesztő. 1979. március 19-én született Marosvásárhelyen. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakán végzett 2001-ben. 2008-ban a BBTE Hungarológia Doktor Iskolájának hallgatója lett, disszertációját (amely 2013-ban jelent meg a Gondolat Kiadónál Irodalom és közönsége a XVIII. században. Verestói György munkássága címmel) 2012-ben védte meg. Verseskötetei: Itten ma donna választ (Erdélyi Híradó Kiadó–FISZ, 2002; második kiadás 2005-ben, az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban); Az itt az ottal (Erdélyi Híradó Kiadó–FISZ, 2011); Parancsolatok (Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2018); Magaddá rendeződni (Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020); Ide siettél hát (Fekete Sas, Budapest, 2025). Jelenleg Békéscsabán él, 2012 óta a Bárka folyóirat szerkesztője, később főszerkesztő-helyettese.

‍

‍