Az évszakok mesterétől a gumicukorig

Nem merő szerénytelenkedésből döntöttem úgy, hogy az alábbi gondolatok egyes szám első személyben fognak „szólni”. Amikor az ember zavarba jön: vajon annyira egyedül van-e a véleményével, legyen az lelkesedés vagy felháborodás, ezt a nézetmagányt legegyszerűbben az én-ség nyílt vállalásával legitimálhatja – persze az érvelésen felül. De még az sem volna igaz, hogy Max Richter agyonmagasztalt Vivaldi-átirata kapcsán ne hangzottak volna el rá nézve kedvezőtlen értékelések is. Az azonban kétségtelen, hogy a média és a koncerttermekből kilépők túlnyomó többsége számára az áradó elismerés és a csodálat himnuszai tetszenek a legmegfelelőbbnek, úgy tűnik, a The New ­Four Seasons. Vivaldi Recomposed kapcsán.

Az 1966-ban Németországban született, de a karrierjét az Egyesült Királyságban építő Max Richter Vivaldi-átiratát 2012-ben mutatták be a Barbican Centre-ben. A négy évszak-parafrázis mintegy háromnegyede voltaképpen egy az egyben átvétele a Vivaldi-partitúrának, a maradék egynegyed viszont az újromantikára, a populárisig olcsított, minimalista-repetitív zenére beinduló közízlésnek tett engedmény. Bár filmzeneszerzőként, operák, balettek és koncerttermi művek sokaságát író komponistaként Richter kétségkívül jelentős alkotó, Vivaldi-átirata, úgy érzem, a hangos és egyszerűen kivívható siker vágyában fogant. S még csak azt sem mondhatnám, hogy egy ellenállhatatlan belső késztetésből. Christian Kellersmann, a Universal Classic and Jazz kereskedelmi igazgatója ugyanis már 2005-ben elindította a Recomposed-sorozatot a Deutsche Grammophonnál, technológiai vezérelvnek azt téve meg, hogy egy-egy jó nevű zeneszerző „újrakomponálja” a zenetörténet általa választott gyöngyszemét – vagy egyszerűen remixeli a Grammo­phon archív felvételeinek egyikét. Nos, Richter is beállt a sorba: előbb Trevor Pinnock és az English Concert Vivaldi-felvételét óhajtotta volna újrakeverni, aztán meggondolta magát – inkább átírja, úgymond, A négy évszakot. A nagy mű megfoganásához tehát nyilvánvalóan egy nagy lemezkiadó cég merőben kereskedelmi fogása volt a „petesejt”.

Richter ötlete (számomra) az alattomosságig okosnak tűnik. Vivaldi-vállalkozása mint játék – mert végső soron az! – kétrétegű: kulturális otthonosságérzetünkre apellál egyfelől a választással. Richter olyan opuszt vett kezelésbe, amelynek egyik-másik témáját jószerével mindenki dúdolni képes zuhanyozás közben. A barokk maestro legismertebb művének népszerűsége alkalmasint a plázacicák szintjéig elhat, még ha utóbbiak nem tudhatják is szerzővel vagy címmel összekötni a hallott számot. Másfelől a felismertségből adódó biztonságérzet fundamentumán szerzőnk úgy dolgozza tovább a Vivaldi-féle alapanyagot, hogy hozzáfűzései, továbbvezetései a barokk zenei eszményektől vállaltan eltérő nyomvonalba visznek: a témaelemek hosszas ismételgetése, a néhol romantikus-szentimentális végeredményű összhangzati lebutítás egészen korszerűvé teszi a maga szerzői kontribúcióját.

Ráadásul a tizenhárom tételen belül az akusztikus hangszerek mellé Richter elektrofonnal keltett ún. árnyékzenéket is beiktatott – ilyen például a New Four Seasons „intrója” is. Ez azonban kifejezetten személyes védjegyeként eshet a latba, hiszen Richterünkről minden szócikk vagy hírlapi méltatás elmondja, mily előszeretettel ötvözi – gyerekkoráig visszanyúló zenei szocializációja folytán – a klasszikus hangzást a szintetikussal, a loopol­va feldúsított „űri”, sci-fi- vagy épp rocksajátos effekteket a zenetörténet évszázadok csiszolta hagyományaival.

Mit szépítsem: számomra úgy tűnik fel Max Richter új négy évszaka, mintha egy delikát mártással feladott, gazdag és kifinomult zamatú sült után, amelynek utolsó falatjait ínyem rövid emlékezete dacára is jóleső borzongással méltányolom, gumicukorral kínálnának desszertként. Vivaldi hangulatbősége mellett Richter minimalista esztétikájának és a 60-as években gyökerező, Reichon, Glasson, majd a punk rockon és Brian Enón alapuló popideáljainak lenyomatait képtelen vagyok örömre érdemesnek tartani. Inkább értek egyet Jed Distlerrel, aki a Grammophone vállalkozása kapcsán jórészt vékonynak és szellemtelennek, a klasszikus alapanyag hangzatos, de „arctalan dekonstrukciójának” tartotta Richter új négy évszakát.

‍

(A mű januárban Kolozsváron is elhangzott a Transilvania Filharmónia kamarazenekara és a kiválóan hegedülő Vlad Răceu előadásában – és bőséges látványelemekkel dúsítva.)

‍