Az irodalom nem tükör – beszélgetés Lars Saabye Christensen norvég-dán íróval

Van, aki az életet kombinációkban éli meg: összekötni írást, utazást, macskajátékot. Legyen szó költészetről, prózáról, dalszövegekről, színdarabokról – minden egy nyelvből fakad. Lars Saabye Christensen norvég-dán író, a 35 nyelvre lefordított Féltestvér szerzője volt a 14. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét díszmeghívottja, a szerzővel Patat Bence műfordító beszélgetett.

Hogyan mutatkoznál be, ha nem mondhatnád, hogy író vagy? – hangzik el az első kérdés, azonban Lars Saabye Christensen nem tud rá válaszolni. Számára minden a nyelv körül forog, világjáró íróként gondol olykor magára, legyen szó bármilyen műfajról, otthonosan tudja érezni magát. A legelső megírt versénél döbbent rá, hogy az írás a hivatása – egy órásműhely mellett sétált el Oslo városában, a műhelyben minden óra más időpontot mutatott, és érezte, hogy erre reflektálnia kell. Minden, amit azóta írt, benne van ebben a rövid kis versben. Bár elsősorban prózát ír, úgy gondolja, hogy aki egyszer költő volt, az örökké költő is marad.

‍

‍

A fenti kijelentés mentén rögtön fel is tevődik a kérdés, hogy hol vannak a műfajközti határok? Christensen szerint minden ugyanabból a nyelvből ered, egy regény írása elvezetheti őt egy vers írásához és fordítva. Mindig is a rockzene inspirálta a legjobban, fiatal korukban nemzedékének minden írója rockzenész akart lenni Norvégiában, jegyzi meg viccesen. Ezáltal dalszövegeket is szívesen ír, mitöbb beemeli őket akár a regényeibe, emellett két zenekarban is tevékenykedik. Elsősorban a rock, jazz és blues inpirálja, költészetnek nevezi a blues képeit, energiáit, és az benne az izgalmas, hogy távol áll az európai modernizmustól. Akárcsak a zene, az irodalom is ritmussal, hangokkal, kompozíciókkal dolgozik.

Beatles című regénye (1984) volt az első műve, mellyel nagy ismerettségre tert szert. Már akkor is fontos volt neki a kézirat, mielőtt megjelent volna, írása közben érezte, hogy ez az, végre megtalálta a saját hangját. Ekkor találta meg azt a nyelvet, azt az irodalmi táját, ahonnan szereplői érkeznek, boldog időszakként emlékezik vissza ennyi év távlatából is. Meglepte a regény sikere, hiszen csupán a régi, Oslo-i baráti társaságának szánta, hogy visszaemlékezzenek közösen az iskolás éveikre.

‍

‍

Ha már Oslo, a másik sikerkönyvéről, a Féltestvérről neveztek el egy könyvesboltot. Mit nézel meg először egy könyvesboltban? – érdeklődik Patat Bence. A norvég író először a borítókra kíváncsi és a költészetre. Költészetből fogyaszt a legtöbbett, az olvasás mellett pedig rendkívül produktív íróként is: 72 évesen még mindig azt érzi, hogy lusta, ezért kompenzálni akar, bizonyítani magának és a környezetének Viszont nem ír napi 3 óránál többet, csak addig alkot, amíg jól érzi magát.

Outsider? Underground? Milyen személyiségnek tartja magát? Christensen leszögezi, hogy önmagára nem tud ilyen jelzőket használni, nem élt soha a társadalom peremén. Viszont éppen ezért izgatják annyira a kívülállók perspektívái, ezáltal akarja őket is és magát is jobban megismerni. A regény egy szerződés könyv és olvasó között, a jó irodalomban túllátsz önmagadon, a mű nem csak tükröt mutat, hanem annál sokkal többre képes. Ezért az ígéretért érdemes olvasni, és írni is. Legvégül szóba jön az is, hogy 100 év múlva lesz-e egyáltalán könyvnyomtatás, és arra jut Christensen, hogy más kérdéseket kell feltenni és más következtetéseket levonni: például azt, hogy remény nélkül lehetetlen írni. Ha visszatekint az elmúlt 50 évben megjelent írásaira, arra döbben rá, hogy ő maga nem változott sokat. A kontextus más, az írás ugyanaz maradt.

‍