.svg)
Gy. Szabó Béla: Matilda és a földi paradicsom
„Tovább szólnék, de tovább menni bajt hoz
és nem lehet tovább beszélni; látom
a homokon már új tűz lángja nyaldos.
Új nép jön, mellyel tilos szóba állnom,
vedd gondjaidba Kincsemet, a könyvet,
amelyben élek még: csak ezt kivánom.”
A Pokol tizenötödik énekének ezeket a (Babits Mihály fordította) sorait küldtük el kortárs magyar költőknek – továbbgondolásra, inspirációs forrásként, mert kíváncsiak voltunk: hogyan hat Dante költői műve a mai lírára, hogyan képes megszólítani újabb korok újabb poétáit. Lapszámunk versanyagát a „válaszul” érkezett költeményekből állítottuk össze.
A szerk.
Az új nép
„Új nép jön, mellyel tilos szóba állnom”
Dante
Új nép jön.
Átírt, fontos nép ez is.
Száradó folt a történelmi sávon.
Nem ismer önmagára, nem felejti
a múltat, mert az végképp nincs neki.
Nem őriz kincseket. De a folyóban
mindegyre saját arcát kémleli.
Az arca változatlan. Akár a folyó.
A testét mégis átértékeli. Átrajzolja.
Átfesti. Alakítja. Új részletekkel
dúsíttatja fel. Ma sárkány, holnap
csak kaméleon, holnapután
mint hűlt hüllő hever.
Csak arra vár,
hogy végleg eltapossák
az éles arcú tükörtalpúak,
kik köldökükbe gyűlt izzadtságcseppben is
könnyen meglátják saját homlokuk,
mi száraz, sima, teljesen bőrtelen:
kendőzetlenül üres koponya –
szemgödrükből a semmi
a semmire tekint.
Csak a folyó mozgása jelzi
olykor: járt itt egy új nép.
Eljött, hogy elfelejtsék.
