„Azt mondta, »rólam nem fogsz könyvet írni«.”

Annie Ernaux: Egyszerű szenvedély, A fiú. Szávai János fordítása. Magvető Kiadó, Budapest, 2024.

A kötet a Nobel-díjas író két kisregényét tartalmazza, amelyeket megírásuk idejét tekintve 30 év választ el egymástól, az elbeszélés ideje és a leírt események azonban mégis közel hozzák őket egymáshoz, hiszen mindkét történet a ’90-es években játszódik, és az 50-es éveiben járó írónő egy-egy szerelmének állít emléket.

Egyik szerelem sem szokványos vagy elfogadható a társadalmi normák szempontjából: az Egyszerű szenvedély egy házas férfival folytatott viszony krónikája, A fiú pedig egy ötvenes évei végén járó nő és egy huszonéves, egyetemista fiú kapcsolatának története.

Ernaux mindkét kisregény megírásának esetében tudatosan veti el az erkölcsi nézőpontot, helyette a megélés szubjektivitása és a szenvedély felől igyekszik elmesélni e két szerelem történetét. Az Egyszerű szenvedély elején így fogalmaz: „Úgy gondoltam, az írásnak (...) ugyanolyan hatást (kell) keltenie, mint a nemi aktus látványának, szorongást és megdöbbenést, az erkölcsi ítélőerő felfüggesztését.” A két történet valóban szorongató és megdöbbentő. Az Egyszerű szenvedély fő motívuma az, hogy az elbeszélő nő folyamatosan vár egy férfira, aki időnként telefonál, feljön hozzá néhány órára, majd újra eltűnik. Bár A. szenvedélyes szerető, a lelki kapcsolódás igényének semmi jelét nem mutatja, az elbeszélőnek mégis minden gondolatát ő tölti ki – miatta vásárol új ruhákat, az ő vonásait keresi a televíziós személyiségekben, úgy érzi, hajlandó lenne meghalni azért, hogy együtt lehessenek. A fiú esetében a nő saját fiatalkori önmagát látja huszonéves szeretőjében, általa igyekszik újraélni, milyen is volt szegény és zöldfülű vidékinek lenni az egyetemi környezetben. Élvezi azt a hatalmat, amit az anyagi biztonság és a társadalmi felsőbbrendűség biztosít neki partnere felett, örömmel vezeti be a fiút a polgári életnek azokba az aspektusaiba, amiket neki magának jó harminc évvel korábban az első férje mutatott meg.

Bár e kapcsolatok társadalmi szempontból elfogadhatatlanok, a kicsit is racionálisan gondolkodó olvasó számára pedig az is egyértelmű, hogy egészségtelenek, Ernaux mégis úgy írja meg a történetüket, hogy az felszabadító tud lenni. Nem igyekszik elfogadhatóvá tenni őket, nem próbál magyarázatot keresni a létrejöttükre, egyszerűen csak kérlelhetetlen őszinteséggel ír a megélt érzésekről. Úgy ír énregényt, hogy annak végső soron nem ő maga lesz a főszereplője, hanem a szenvedély és az írás folyamata.

A két kisregény ugyanis legalább annyira írástörténet, mint szerelmi történet, két központi kérdésük az, hogy az író(nő) hogyan éli meg a szenvedélyt, és hogy ezt utólag hogyan tudja megírni. Az írás nem a szenvedélyből való kigyógyulás eszköze (hiszen a fentebb idézett részletből kiderül, hogy ebben az értelmezésben a szenvedély nem „betegség”), hanem az érzés meghosszabbításáé és az emlékállításé. Az érzés és a megírás egymásba csúsznak, így a két kisregény egyszerre tud a közvetített érzések szintjén nyers, de ugyanakkor erős írói kézzel strukturált, tudatosan adagolt élmény maradni.

‍