Bevezetés a démonomachiába

                     Gustav Meyrink emlékének

I.

– Fizetned kell.

– Mivel? Az életemmel?

– Mondjuk úgy, hogy valami anyagival, hiszen az én uramnak csupán az anyag engedelmeskedik. Az én uram a szorongás és a sóvárgás eszközeivel uralkodik az emberen, nyilvánuljanak is meg ezek a hétköznapi szorongások függőségekként, amelyek a szellem szabadságát és a szív békéjét a bűn rabláncára fűzik. – Ezt mondta nekem a lidérc, amit mesterem adott nekem, hogy kísértésbe vigyen. Az embernek annyi mindenben helyt kell állnia ebben az egyetlen földi életben, ebben a percnyi ittlétben! Csak nem fog mindjárt elkárhozni, ahogy a klerikális propagandafráterek hangoztatják a vasárnapi evangélium után, ha néha saját javára, itt-ott aljasdadabb eszközökhöz folyamodik az emberlét polgára, az időiségnek kitett szubjektum. Különösen, ha a posztdramatikus és sziszifuszi életet a magunk előtt görgetett feladatok és a projektleadási határidők kötik a végesség gúzsába.

– Nem kell feltétlenül elkárhoznod, de fizetned kell uram szolgálataiért, amelynek én csupán tökéletlen eszköze vagyok. – Ezt közölte velem a véres taknyú pulykaszellem, amelyet mesterem szelencéjéből idéztem fel. Egy ideje sejtettem már, hogy ebben lakozik a familiárisa. Nyilván csak egy a sok közül. De már akkor feltűnt a szelence – még a mobilja tokjába illesztve hordta –, amikor a Rend Walpurgis-éji meetingjén megismerkedtem vele. Akkor azt mondta, csupán egy ócska keletnémet másolat, nem törzskönyvezett lidérc, annak csupán árnya, de hitelesített spiritus familiaris. Dizájnos változat volt, okostollnak vagy slusszkulcsnak lehetett nézni, áramvonalas szélén kéken pislákolt egy neutroncsillag. Amikor viszont elloptam a mesteremtől, egy száfavida díszítésű szelenceként találtam meg, talán 16. századi munka Nisápurból, az ornamentikája titokzatos griffmadarat vagy valami sárkányalakot ábrázol, körülötte lángcsóvák táncolnak, kínai hatást mutat, újrafestett, a szelence tehát régibb, ki tudja, talán még az achaimenidák korából származik.

Keletnémet másolat? Csak ekkor jöttem rá, hogy Lilit ezen ükunokája lakhelyét megbűvölte a mesterem, hogy csupán egy átlagos digitális kütyünek tűnjön. Egyébként ma már úgy sejtem, sőt, biztos vagyok benne, hogy szándékosan helyezte elérhető helyre, az íróasztalára a laptopja mellé a szelencét, tudatosan vitt kísértésbe, hogy lássa, méltó vagyok-e a sötét rend beavatására. Mindig ez a Sötét Rend! Amikor annyi minden más van a napokban! Mesterem ódivatú, vagy mondjuk úgy, hogy a régi iskola képviselője. Én szeretem a klasszikus ízlését, de tény, hogy véget értek azok az idők, amikor az ember el tudott mélyülni a fekete tudományokban. Be kell vallani, ez az egyetlen, amely kilóg mindazon tökéletlen eszközök és technikák sorából, amelyektől az ember életét meghosszabbítani reméli, avagy ittlétét az ottléthez hasonlatossá, mivoltát pedig mivanná tegye. Magyarán, hogy jól éljen és soká. Jógaprogramokkal, vegán életmóddal, rózsafüzér-­imádkozással, óraműpontossággal végzett kocogással, trackinggel vagy salsaklubbal, családállítással vagy lúgosítással nem lehet lyukat ütni a téridőben. A démono­machia nem vívható meg légpuskával.

A fekete tudomány, a modern fizika őstörvényét vagy archidoxáját mondta ki a lidérc: Fizetned kell anyagi eszközökkel, valami nem anyagi beavatkozás érdekében.

– És akkor most kapok egy szerződést egy pergamentekercsen a patástól, amit a saját véremmel kell aláírnom?

– Nem, elég, ha csak nyomsz egy okét az approvementnél – mondta. – Zöld gomb – majd a szelence alján egy képernyő villant fel. Követtem az utasításait.

– Aláírás? – kérdeztem.

– Elég, ha csak érintesz – mondta felmutatva toll-ujját, és felvillant a szelence alsó oldala –, az ujjlenyomatoddal hitelesíted, és talán meg sem érzed… – mondta, s mire felszisszentem, és a festett griff-fejű sárkányalak nyitott pofájába ágyazott apró érintőképernyőről felkapva a számba dugtam a mutatóujjam: a véremet vették.

– Hogy érted azt, hogy anyagival kell fizetnem? – kérdeztem a lidércet.

– Hát úgy, mintha Einstein mondaná – sipogta magától értetődéssel, majd hozzátette zavaromat látva: – Fizethetsz testi dologgal, mondjuk valami tömegdiagnózissal vagy szervi elégtelenséggel, nagy kamatok esetében mozgáskorlátozottsággal, de pénzt is elfogadunk, a házadat, a kocsidat, sőt, a nődet is, a szexuális kiszolgáltatás árfolyamai mostanában jól jövedelmeznek. Vagy fizethetsz idővel, hiszen az idő csupán az anyag formája. Nem értél rá figyelni a gimiben, amikor a relativitáselméletet tanultátok?

– Menj csak vissza a féreglyukadba – dühödtem fel az arcátlanságán, és vissza akartam űzni a szelencébe, de amikor felugrottam, elgurult a teteje, és belesett a filmjelenet-szerűen épp ott tátongó csatornába, ugyanis izgalmamban rögtön, miután elloptam, felnyitottam út közben hazafelé. Nem bírtam magammal.

– Sebaj, már nem lesz szükségünk rá, nem igaz? – kacsintott rám ráncos pulykaszemével.

Csak később, sokkal később, amikor már tudtam, hogy nem lehet tovább halogatni, és hogy másnap biztosan elkárhozom, váltam bizonyossá abban, hogy az egész mesterem próbatétele volt, hogy olvasott bűnös gondolataimban, hogy valójában nekem adta a szelencét, mert tudta, mi a szándékom. Tudatosan vitt a kísértésbe, hogy megtudja, mennyire tudok kufárkodni a lelki üdvömmel a team buildingek, a deadline-ok, a terápiák, a jelzáloghitel-törlesztőrészletek korában. Elbuktam, csúfosan elbuktam, láthatja majd ő is! – gondoltam.

‍

II.

– Akkor lássuk, mit tudsz – gondoltam, és egy könnyű feladatot adtam neki. Válaszold meg a hivatali leveleimet. Már vagy húsz gyűlt össze belőlük, sokat megspórolna, ha a holnap reggelem nem azzal indulna, hogy a megfelelően semmitmondó szavak után kutatok, s mire megtalálom őket, már túlságosan lezsibbad az agyam ahhoz, hogy értelmes dologgal folytassam. Kimentem a konyhába, hogy vizet tegyek fel forrni. Megrezzentem, a krúgatására megfordultam, már ott állt előttem, ráncos szemével pillogott.

– Kész. Mit tetszik, gazdám?

– Mosogass el, te kurva – csúszott ki a számon, s mire észbe kaptam, már csinálta is. A teát öntsd le, áztasd tizenkét percig, hozd be. És tudod, mit, hozz mellé egy pohárka whiskey-t is. Elindítottam Tartini hegedűkoncertjét. Olyan alkalomhoz illőnek tűnt. Mire elütötte az éjfélt, kitakaríttatott a lakás, kitisztíttatott a mikró, felsikáltatott a fürdőszoba, a kedvenc kinyúlt pulóverem szebb lett, mint új korában, közben pedig megvacsoráztam. Francia fekete kaviárt és portóit hozattam laza csuklómozdulattal, mert az olyan snassz.

Másnap úgy ébredtem, mintha álmomban fát hasogattak volna rajtam, és még most is elszántan csinálnák a halántékomon.

– Mit tetszik, gazdám, mit tetszik – mondta turbékolva, krúgatásnak, elvörösödő lebenyeknek nyoma sincs, valami egzotikus madárnyelven szól, mert olyan kecses és színpompás volt, mint az őserdők rengetegének arapapagálya, és oly méltóságos, mint a kőszáli sas David Attenborough vállán.

– Adj valamit! – s már nyújtott is egy kapszulát.

– Mi ez?

– Elmúlik tőle.

– Aszpirin?

– Ididkapszula.

– Az mi?

– Instant Definitív Idődeficit. A fizetés legnépszerűbb módja. Nem veszi igénybe a tested, helyette az idődet fogyatjuk.

– Hogy megrövidítsem az életem?

– Csak két perccel – a kapszulán tényleg ez szerepelt: 119,99 mp. – De van hozzá grátisznak light lelkesedés. Ahogy tegnap említettem, a fizetségben az életidő is anyagi természetű.

Nem tudtam összerakni, annyira zavart a zúgás a fejemben, éppen, mint az üstdobok Sosztakovics ötödik szimfóniájában. Alig bírtam megmozdulni, pedig megeredt a dühöm ezért a pofátlanságért, még hogy két percet fizessek egy kis babusgatásért a drága életemből! A fürdőszobáig azonban hosszú út vezetett. Nem maradhatok otthon, be kell mennem az irodába, sőt, kettőkor meeting, home office nem játszik, és ez most nem csak üres formalitás lesz. Teljesítenem kell. Ugyan hányszor esett már meg az életben, hogy két percig világom nem tudva néztem ki a fejemből? Két marokkal szórtam az elpocsékolt perceket, pont most kezdjek garasoskodni? Duplát kérek!

– What a good vibes you have today! Bueno! – jegyezte meg Juanita édes mosolyával irigykedve, mert szerinte a nap valódi horror lesz. Aztán csacsogtunk egy sort arról, hogy imádja a horrorfilmeket, de sosem fél, mindig szórakozik rajtuk. Mondtam neki, hogy én is, aztán mentünk a dolgunkra. A nap egy kész diadalmenet volt. A koreaiak minden szavam falták, nemcsak hogy megvették a projektet, de még egy szöuli együttműködés lehetőségét is meglebegtették. Egyedül a csúnya, homályos idő szegte kedvem, de ugyan mi volt ez, ennél már csak a paradicsom lehetne jobb! Minden okom megvan ünnepelni. Végre fellélegezhettem. Mélyen beszívtam az óceán sós levegőjét, s miután kinyitottam a lakásajtót, anyaszült meztelenül ugrottam fejest egy bársonyos sziklakiszögellésről a filtermentesen is azúrkék tengerbe, a háttérben a parton kókuszliget, a bárányfelhők mögül parókás-libériás vonósok a Divertimentót kezdték játszani.

– Az én uram pontosan tudja, milyen volt az éden, hiszen ott kísértett már akkor is ugye a fatörzs mögül – sipákolta az éppen kacsafejű úszógumivá változott spiritus familiaris. A parton vettem észre, hogy fehérebb a bőröm, mint az itteni homok, ami viszont leginkább a lisztre emlékeztetett. Ja, és lehetne kigyúrt felsőtestem, meg kockahasam, az mindig tetszett, mégsem tettem érte soha semmit, vagy túl fáradt voltam, vagy mást kellett csinálni. Az vajon mennyibe kerülhet? Kissé összezavarodtam e kamaszos képzelgések miatt, nyilván a következő az lett volna, hogy tapadni fognak rám a csajok. Ugyan. Nincs az a bűbáj, hogy az örök lúzert… Igen, egész eddigi életemet a lúzerség maszkírozására tettem fel, szerény sikerekkel. Most pedig egyszerre mindent megtehetek? Bármivé lehetek? Hol a határ?

– Magától értetődik, az egyetlen határod az életed – mondta az úszógumi.

– És ha nem akarom minden percét feltenni? Hiszen ennek nincs értelme, inkább elmosogatok és összetakarítok egyedül, ha úgyis olyan leszek tőle, mintha átment volna rajtam az úthenger, vagy kibírom azt a kis fájdalmat, csak élhessek még két percet.

– Hát persze, mind ezt mondja, már Salamon király ideje óta… az egyenes arányosság, már a sumérok ismerték, de az alvilági jelzáloghitel Styx-árfolyama, a pokoli zálogház létletéte és a Tartaros&Co mértékpapírjai más ökonómiai szabályoknak engedelmeskednek.

– Hát akkor mit ajánlasz?

– A legkézenfekvőbb a bűn útja. Ha bűnözöl, azzal pontokat gyűjtesz…

– Te pedig kreditet vonsz le minden kívánságom után? – Bólogatott felfújt kacsafejével. Erősen kellett kívánnom, hogy ott teremjen a markomban egy kötőtű és kipukkasszam.

Hirtelen az ágyamban találtam magam a fehér föveny helyett, és a Divertimento helyett ajtócsapkodás hallatszott a folyosóról: a szomszéd, megint péntek este van. Meglazítottam a nyakkendőm.

– Mit tetszik, gazdám, mit tetszik? – a spiritus puruttya varangyként kuruttyolt a padlóról, de mégis madárlába volt, és fekete tépett tolla, mint egy vízityúknak. – Nem azt mondtam, hogy menj le a buszmegállóba, és hasítsd fel a kismama hasát, falhoz csapva méhének gyümölcsét. Pedig megtehetnéd. De elég apróságokkal kezdeni. Holmi bosszúságokat okozni másoknak, elhappolni a másik elől a lehetőséget, károkozás és kárhoztatás, ilyesmi. Nem kapjuk el a szegény nénit a buszon, ugye. Később jöhet a hazugság, a megcsalás, az árulás…

– Kussolj már! Kussolj, és takarodj vissza a szelencédbe! Lassan be kellett látnom, szorul a hurok. Ha a saját erőmet adom neki, semmivel sem vagyok előbbre, akkor elvégezhetek mindent egyedül is. Az egészségem nem akarom feláldozni, habár a véremmel is megétethetném a tartott ördögöt, ahogy Walter Mora javasolja, de hát hol van már a tizenhatodik század? Mindenem véges, a vérem cseppjei, az életem percei. Nincs más út, mint az elkárhozás, mint a bűn triumfusa? – gondoltam, miközben a szelence tűzmadarát nézegettem, amint virágindák cifrái között szárnyalt lángszárnyaival, 16. századi perzsa munka. A displaynek most semmi nyoma nem volt. Aztán eszembe jutott az a furcsa elektronikus kütyü, vajon hogy bűvölhette át? Belenéztem, de nem láttam semmit. Ködös, puha sötétség tátongott benne, hiába tettem a lámpa alá, elnyelte a fényét. Beparancsoltam a varangyporontyot a szelencébe, lelkiismeret-furdalást keltő szemmel nézett rám, aztán beugrott a feneketlen sötétségbe.

Ekkor pittyent a telefonom, Juanita küldött át a Teamsen egy moziprogramot, valami cyberpunk horror. Ez javaslat akar lenni? Randi? Nem írt hozzá semmit.

Mindennek ára van, ez a pokoli fogyasztói társadalom archiodoxája.

‍