Cédula

Bajor-átirat

‍

Akkor már szentek voltunk mindannyian, ott álltunk a mennyország márványcsarnokában, egy keskeny és nagyon hosszú aranypódiumon.

A jobbomon Sanyi vágta magát vigyázzba, most is túljátszotta a szerepét, fejét olyan rendellenes ívben tartotta felfelé, hogy kedvem lett volna a feje fölött lógó glóriát lekapni és az orra hegyére dobni, hadd egyensúlyozzon vele, mint egy fóka. Mellettem balról a gyöngyöző homlokú Gyuszi álldogált. Bágyadtan kérődzött – egy-egy elgyötört fújtatás alkalmával engem is megcsapott az ánizsos rágó pokoli bűze –, és néha, amikor a kerubok nem vették észre, meglengette a dicsfényt, legyezte magát a glóriájával.

A sorakozó üdvözültek közt más ismerős nemigen akadt, legfeljebb látásból ismertem egy-két figurát, de nem is igen nyújtogathattam a nyakam, hogy a tömeget vizslassam, mert a kerubok folyton sasoltak.

Konstatáltam viszont, hogy a globális felmelegedés a mennyországot is elérte. Ideje lenne átgondolni ezt a gyapjúköntös-dolgot, dohogtam magamban, aztán a felvigyázásunkra küldött kerubokat szemmel tartva, óvatosan én is felnyúltam a dicsőséges legyezőmért, de csak a levegőre sikerült rámarkolnom. Tapogatóztam a fejem fölött, lábujjhegyre álltam, eredménytelenül. Már kezdtem felbőszülni az angyali trehányságon – túl magasra tette a glóriámat valamelyik léhűtő –, mikor egy óvatlan pillanatban felnéztem, és a meglepetéstől majd leszédültem a mennyei pódiumról.

Glória helyett cédula lógott fölöttem:

Ára 15 piaszter

Ugrat ez a két mihaszna, merült fel bennem, de szemük sarkából mindketten figyelték az ügyködésem, mégsem fodrozódott a szájuk kitörni készülő nevetéstől, úgyhogy teljes megrökönyödéssel súgtam oda:

– Nem találom a dicsfényemet.

– Addig kalimpáltál, amíg leverted – leckéztetett Sanyi, az okoskodásától fel is fortyantam.

– Hogy verjem le, ami ott se volt? – vágtam rá dühösen.

A kelleténél hangosabban tehettem ezt, mert egy kerub felénk fordította mind a négy fejét, feddő pillantása azt üzente, vessünk véget a rendetlenkedésnek, de nyomban.

Álltunk ismét fegyelmezetten, de csak nem hagyott nyugodni ez a mennyei malőr. Ha énfölöttem nem lóg aranykarika, mint az összes becsületes megdicsőült fölött, még a végén azt találják hinni, valami szélhámos vagy egy véletlen folytán idekeveredett tévelygő lélek vagyok, és kipenderítenek a mennyországból. Pedig éppen olyan szent vagyok, mint innen bárki. Idáig érve a gondolatmenetben meg is könnyebbültem, már hogyne lennék, azért vagyok itt, ez pedig csak egy buta félreértés. Legjobb lesz hivatalos úton megoldani.

Mikor egy dicsőséges kerub épp előttünk lebegett el, gyorsan utánanyúltam.

– Elnézést, ne haragudjon, kerub úr – szabadkoztam az ingerült ábrázata láttán összeszorult gyomorral –, van egy kis gond a glóriámmal – mutattam a fejem fölé.

Felpillantott, aztán végigtekintett az egész dicsfénysoron, majd engem mért végig némi kétkedéssel, végül közölte, hogy utánajár a dolognak.

Telt az idő, a gyapjú szúrt, aggódtam a cédula meg a kerub gyanakvó ábrázata miatt, ráadásul a kényszeredett toporgásomért folyton rám szólt valaki, már szentségelni lett volna kedvem, mikor végre megláttam, hogy egy tűzoltólétrát cipelő szerelőangyal éppen felém tart.

A létrát az orrom elé tette, felmászott, lenyisszantotta a cédulát, aztán némi szöszmötölés után szedte a cókmókját, és szó nélkül továbbállt, alkalmam sem volt köszönetet mondani neki.

Távolodó lépteit figyelve nyugalom áradt szét bennem, és túlcsorduló szeretet, már Sanyi kidüllesztett melle sem tűnt kellemetlenül peckesnek.

– Jól felsrófoltad az áradat – jegyezte meg némi rosszmájúsággal a hangjában.

Kérdő pillantásomra csak intett, nézzek fel. Legnagyobb megrökönyödésemre glória helyett még mindig karton csüngött fölöttem.

Ára 20 drachma

Ezt a mennyei megaláztatást már végképp nem tudtam mire vélni, egyre tornyosult az aggodalmam, de magamra haragudtam legfőképpen, hogy is gondolhattam, hogy ekkora balfogást egy közönséges kerub meg tud oldani, egyenesen egy arkangyalhoz kellett volna fordulnom.

Mindeközben Gyuszi gyapjúköntöse ujjával elmerülten tisztogatta a szemüvegét, majd az orrára helyezte, és ő is felpillantott.

– Nem akarlak elkeseríteni, de a húsz drachma se sok – mondta.

Nem ez a lényeg, vágtam volna rá elkeseredetten, de megszólalt a mellette ácsorgó szent:

– Annyi, amennyi, de az legalább tiszta beszéd, tudja, mennyit ér.

Erre néhány további üdvözült bizonytalan bólogatásba fogott. Csak első pillanatban volt meghökkent az ábrázatom, aztán észbe kaptam, felcsillant bennem a remény, hátha valamelyik hiú balekkel megejthetek egy cserét, és akkor végre én is tisztességes, glóriás szent leszek, és biztosan nem engem sepernek ki a mennyből egy esetleges tisztogatás során. De úgy ítéltem, még kicsit korai, hogy én adjam a lovat alájuk, feltűnne a turpisság.

– Szentek vagyunk, ez nem elég? – okoskodott Sanyi, mire bokán rúgtam, vegye észre magát, ne rontsa az ügyemet.

– Székely vagy, vagy komformista? – szólalt meg tőle kettővel jobbra egy homályos tekintetű alak.

Ahogy előrehajolt a szóláshoz, kissé megingott, én pedig felismertem az arcát, sokszor láttam dülöngélni a disznóólnak csúfolt kocsma előtt. A homályos tekintet meg a támadó hangnem gyanúsnak tűnt, most is ott lapulhat egy flaska a gyapjúköntös alatt, gondoltam, és Sanyi is ugyanerre juthatott, mert felmordult, de válasz helyett inkább ismét kihúzta magát, és üdvözült képpel bámult a messzi távolba, mint akihez ez a lealacsonyító beszélgetés el sem ér.

– Ez a glória-dolog csak szemfényvesztés, nem akarják, hogy megtudjuk az igazságot – hangzott valahonnan balról.

A tömegen végigfutó vészjósló morajlást hallva úgy határoztam, ideje cselekedni, még mielőtt túlságosan elkanyarodik a beszélgetés.

– Lehet, csak a kiválasztottak tudhatják – mondtam szinte hanyagul.

Kockázatos vállalkozásom már-már sikerrel kecsegtetett, néhány tekintetben láttam felébredni a cédulám iránti sóvárgást. Pedig én egy glóriácskával is megelégednék, szándékoztam folytatni rövid hatásszünet után, így, kicsinyítőképzővel mondtam volna, ne higgyék, hogy olyan nagyra becsülöm a dicsfényüket. De a Gyuszi mellett álló bajszos megelőzött.

– Te? Te évekig ott reszelted a legjobb barátod feleségét a panziómban, nehogy már kiválasztott legyél!

Gyuszi szeme elkerekedett, én meg a fülem hegyéig vörösödtem, de fel is háborodtam, ki enged meg magának ilyen szentségtörést, hogy egy üdvözült múltját felhánytorgassa? A feltörő düh pedig elfeledtette velem a szépen megkomponált mondatomat, ehelyett odaszúrtam a bajszosnak.

– Én legalább nem prostikat futtattam.

A trágárság hallatán nyomban előttünk termett egy szigorú képű kerub.

– Mi folyik itt?

Gyuszi megrendülten állt, összeszorított ököllel, aztán egy hirtelen mozdulattal megrántotta a glóriáját, a damil elszakadt, ő pedig dühösen kezdte lengetni a dicsfényt a kerub orra előtt:

– Én nem azért pengettem ki minden hónapban a tizedet egy segélyszervezetnek, hogy árulók és kurvapecérek közé keveredjek. Igazságot akarok!

– Átláthatóságot akarunk – kiabált valaki távolról.

– Úgy van, úgy van – hangzott fel minden oldalról.

– Nem glória, árcédula kell – tépte le Sanyi is az aranykarikáját dicsőséges mozdulattal, aztán harci zászlóként tartotta a magasba.

– Nem glória, árcédula, nem glória, árcédula – skandálta dühödten a szentek dicsfényt lóbáló serege, közben lángpallosú kerubok zártak körül minket, egyre közelebb nyomultak, de a perzselő forróság csak tovább hevítette a lázadó tömeget, még hangosabban skandáltak, még vadabbul lóbáltak, a kerubok már majdnem visszahőköltek, mikor süket csend és vakító fényesség zuhant ránk.

Így történt, hogy abbéli szorongásom közepette, hogy kiteszik a szűrömet a mennyből, végül kitették a szűrömet a mennyből.

‍