.svg)
Árkossy István: Szellemjárás
Menekülés 1.
Egóm a szeretet szélén
végez gerendagyakorlatokat,
egyensúlyérzék híján
nincs más út, megadom
magam; te meg ott állsz
mögöttem pucér szereteteddel
szerényen, s várod, hogy
megérkezzen hozzám a könyörgés.
Menekülés 2.
Törékeny szerkezet bennem
a mértékletesség, nem
védekezem a tökéletlenség
ellen, magamat bántom,
gyönge vagyok. Kezed
virágfolt az arcomon, mindig
biztatón intesz, engeded,
hogy megelőzzelek, te vagy
megvesztegethető őrangyalom.
Menekülés 3.
Megnyúzott csillagok ülnek
szememben, támadásra
felkészült fekete ég
szobám fala, árnyékod
mellemen zsákba kötött ölelés,
én meg hiába keresek melletted
helyet, magamba fulladok –
pedig várom, hogy szeress.
Mitológiai virágóra
Isteni szeretet a rózsa,
szenvedéllyel lobog Ízisz haján,
titkot őriznek a fehér szirmok
római csarnokok oszlopán.
Írisz szivárványt festett,
fényből zászlót húzott az égre,
frankhon Anjou-lilioma
reményt illatozott a kékbe.
Isten kertjében szerényen
földig hajolt egy kis virág,
elfelejtettem a nevem, suttogta,
most mégis vele kezdődik a nyár.
Halvány cseresznyevirág a lét,
aszkétikus, mulandó szépség,
az ember is így lesz kidőlt fa,
lábához végzetét szelidíti.
Héra tejéből liliom cseppent,
sárgáját a Napból merítette,
majd Mária finom ujjain
fehérítette tisztára szirmait.
Hüakinthosz véréből fakadt,
bimbókat szórt a mezőre,
boszorkányt, démont üldözött,
majd Krisztus tenyerébe belebújt.
Titkokat őrzött Hermész
kicsiny hagymákba rejtve,
s a forró vérű virág-lányok
beletáncoltak a ringó kehelybe.
Monológ a naphoz
Rengeteg sötét van a szívedben,
talán már szégyelled is magad,
hogy csak egy karnyújtásnyira
van az a fénygerenda, amit tegnap
véreddel itattál át – hiába,
s most az esélytelenek próbálkozásával
vagy bekötött szemű isten, nem
tudod önnön lángoszlopodhoz kötni
magad, nem tudsz fárosz lenni,
legyengített száz meg száz őrület,
s néha már úgy érzed, nincs jogod
ülni saját emlékműveden, csak egy
fogyó villanás lehetsz az őserdők
lombos árnyain, ott lebegsz a nemlét
fölött, a pusztítás fáradhatatlan
mértéktelenségében.
Töprengő
Néha kicsit lemaradok
magamtól, s mindig
kétséges, mikor sikerül
felzárkózni, mert van
egy pont, ahonnan az
út csak bajosan folytatható,
megrekedek a „kimaradt
az életedből” feliratú
állomáshelyeken, s ott
születnek azok a kérdések,
melyek után hosszú hallgatás
jön, nincs üzenet, csend ül
a morzejeleken.
Óvatosan kerülgetem körvonalam,
félek, nem lesz jó az együtt-
élés magammal, megzavarhat
az önismeret.
Végül lassan kialszik az
érdeklődés mások részéről,
jön a megfeszülő nyugalom,
visszahúzódok álarcom
mögé, s a magánnyal gyógyítom
töprengésre érett anyagom.
A túl egyszerű bonyolultnak
látszik, nyomot hagy bennem
a próbálkozás, s mikor próbálom
szétosztani magam, felülkerekedik
bennem az uralkodás vágya.
Legjobb elkerülni azokat a
helyeket, ahova egykor leszúrtam
az útmutató cövekeket, legjobb,
ha lemaradok, s csak kellő
távolságból szemlélem a jelenlétet.
