Egy délután tragédiája

1977-ben egy, az Igaz Szó által meghirdetett drámapályázatra írja meg Bajor Andor a Szürke délután című színművét. A pályakezdők és az amatőrök mellett a kor „nagyágyúi is” pályáztak, közülük kerültek ki a győztesek: Huszár Sándor, Lászlóffy Csaba, Méhes György, Sütő András – és Bajor Andor.

„A szerzők eszmei-tematikai tájékozódása napjaink valóságának termékenyítő hatásáról tanúskodik”¹ – tehát Bajor Andor is megfelelt a követelményeknek. A megírt szöveget három részre, három felvonásra osztja, valóban „napjaink valóságáról ír”, azonban ezzel véget is ér az elvárásoknak való megfelelés. A Szürke délután valóban a szocialista munka hőseit, kisembereit mutatja be, valóban tetten érhető benne a nemzetiségek közötti kommunikáció, ahogy a pályázati kiírás elvárta, azonban a szöveg mai, sőt, valószínűleg korabeli olvasatban is nyíltan rendszerkritikus, sőt: rendszerellenes. A mindenkori áldozatokról és a mindenkori elnyomó Gépezetről szól.

Ablonczy László, a szöveg egyik első elemzője írja: „abszurdoid Bajor Andor darabja, a Szürke délután. A külföldi útban is reménykedő Kovács Benedek nevezetű kistisztviselőnek és feleségének délutáni csevelye ez a játék. Bajor valós életanyagot sűrít a semmisemtörténik – majdnemtörténikvalami állapotba.”²

A Szürke délutánt Bajor játéknak nevezi, azonban ez a játék véresen komoly. Mert a hétköznapok szürkesége és reménytelensége mindenkit maga alá gyűr ebben a játékban. Az „én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan” éthoszára hívja fel a figyelmet Sütő András is, aki jelzi, hogy a szerző „Csal, mert szája szélén a vér – igazi vér”.³

A valóságot mutatja fel, a kisember álmait, aki a szürke pokolból a zöld, tehát színes pokolba, egészen pontosan Dél-Amerikába szeretne eljutni, de tragikusan hétköznapi módon, végül nem sikerül, nem sikerülhet neki.

Az is sajátja e szövegnek, hogy az álom lehetősége sem merül fel valójában a szereplőkben, sajátos világ e délután világa annak okán is, hogy az álom, a vágy is külső hatásra jelenik meg az egyénben.

A fent említett sajátosságok teszik a kortársak számára is meglepő módon nehézzé, nehézkessé az első látásra színpadi sikerre ítélt művet az erdélyi színpadokon. Bajor Andor írja Be­ckett Godot-ra várvája kapcsán, hogy azt szerinte lehetetlen színpadra vinni. Amikor ezt leírja, 1987-ben, pontosan tudja, hogy Beckett darabja színpadra vihető, csakhogy itt valami másra utal, arra, hogy jól színpadra vihető-e, s e mondatban felsejleni látom a Szürke délután kritikai és nézői fogadtatásának a tapasztalatát is.

Távolról tekintve a Szürke délután igazi szerzői diadalmenet, mert gyors egymásutánban, először Székelyudvarhelyen, ezt követően Nagyváradon (rendező: Szabó József), majd Kolozsváron (rendező: Harag György) és Marosvásárhelyen (rendező: Kovács Levente) is színpadot láthat. Kolozsváron maga Harag György rendezi. Csakhogy a kritikákból kiérződik a visszafogottság: „Harag mindvégig, következetesen valahol a mélyrétegekben kereste az utat Bajor Andor »roppant színpadiatlan« darabja felé…”⁴

Nagy Pál fent idézett kritikájában idézőjelben, de mégiscsak leírja a színpadiatlan jelzőt, Halász Anna pedig még szigorúbban fogalmaz: „Nyilván rossz szolgálatot tett a darabnak és a rendezőnek, szereplőknek az, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak nincs kamaraszínpada. (...) A Szürke délután tipikusan az a darab, amelynek az üzenete csak a zsebszínházakból tud messze gyűrűzve visszhangzani.”⁵ Kritikája végén alaposan odapörköl az előadásnak: „Nem is annyira a pokol szürke; inkább az előadás.”

A különböző társulatok elvileg biztosra mennek, ez az elvárás a kolozsvárit megelőző két másik bemutatón is. Az Udvarhelyi Népszínház ugyanis 1978 tavaszán már játssza a darabot. Komolyabb kritikai visszhang nem találtatott erről a népszínházi bemutatóról, a fél évvel később sorra kerülő nagyváradi előadásról azonban fellelhetünk kritikát, mint amilyen Éltető Józsefé, aki nem finomkodik, a szövegben rejlő irracionális erők megjelenítését is hiányolva. Az előadás egészéről negatív véleményt fogalmaz meg:

„Ami azonban a színpadon történt, az alig látszott tudomást venni erről az irracionális erőről. Pedig ez a könyörtelen külső hatalom – az igazi tragédia besugárzása – főszereplőként kellett volna, hogy uralkodjon mindenek felett. Szövegbeli jelenléte így tévedések, félreértések sorozatává hullott szét, vagy lapos és oda nem illő közhelysorrá degradálódott.⁶

A Szürke délután kapcsán élesen eltérnek a nézői, a kritikusi és a rendezői (illetve színészi) elképzelések. A nézők a bajori humort várják, a rendező igyekszik egyensúlyozni az elvárások és a szövegvilág realitása között, a kritikusok pedig a publikált drámaszöveg felől közelítenek a Szürke délután bemutatóihoz.

Bajor pontosan tudja, hogy ez nem játék, mégis a játék fogalmának sztanioljába próbálja csomagolni, a szöveg azonban nem tud önfeledt játék maradni, mert Becketthez méltón zenei partitúra az, amit Bajor az olvasó és a társulatok kezébe ad, minden szó, minden szünet következményektől súlyosul.

Ahogy erről Csiki László ír Bajor munkássága kapcsán: „feloldás vagy feloldozás sincs”,⁷ sőt: egyének sincsenek a színpadon.

A szöveg tartalmilag és belső struktúrája okán is nehezíti a pontos színrevitelt. Bíró Béla írja A tragikum tragédiája című kötetében: „A hősök önmagukat társadalmilag teremtve, és ennek során önmagukkal is szembe kerülve részt vesznek a velük szemben álló világ teremtésében is”⁸ – azonban a főszereplőnek először életében éppen ezen a szürke délutánon van halvány esélye, hogy színházi helyzetbe kerüljön, tehát történjen vele valami. Azonban ez is csak az esély szintjén marad. Miközben: a szomszédságban működő szódavíztöltő üzem bármikor felrobbanhat, Kovácsékat bármikor kiköltöztethetik. Nem csak a tér, de az idő is groteszkmód bizonytalan. Ková­csékat mindegyre felhívják, a Huszadik Századot keresve, ők pedig mindegyre elmondják: ez nem a Huszadik Század.

A létbizonytalanság mélyről jövő tapasztalatként nyilvánul meg a leghumorosabb megjegyzések mélyén is, de színpadon érzékeltetni azt, hogy vagy, miközben nem vagy, és humoros mondatokat mondani egy tulajdonképpen tragikus létérzést felmutató abszurd misztériumjátékban, amely az egyéniség létrejöttének még az esélyét sem adja meg – ez a legjobb kortársak számára is túl összetett feladatnak bizonyult.

A marosvásárhelyi színművészeti egyetem Stúdiójában színpadra vitt darab kapcsán Kovács Levente sem az előadásra, hanem az azt megelőző munkára emlékezik vissza, az örömre, „amely szinte percenként felizzott az alkotók kis csapatának minden tagjában, amikor lépésről lépésre haladva fedeztük fel a mű mélyben húzódó, búvópatakként rejtőző legfőbb értékét: a döbbenetes, globális, sőt az ember sorsát kozmikus méretekben érintő, mélységes aktualitást.”

Szőcs István néhány nappal a kolozsvári bemutató előtt veti fel Marosi Ildikónak: „Szembesítés lesz ez egy nagyobb, szélesebb közönségréteggel. Kérdéses, megbírja-e Bajor ezt a próbát?”⁹

Nem bírta meg. Bajor A kalapos balladája című monodrámája 1981-ben még szerepel a Kolozsvári Állami Magyar Színház évadtervében, de végül nem kerül bemutatásra. A Szürke délután, ez a tökéletes felépítésű huszadik századi abszurd misztériumjáték napjainkig még nem lelte meg saját színházi rendezőjét.

(Részlet egy hosszabb tanulmányból)

Jegyzetek

¹            Az Igaz Szó drámapályázatának eredménye. Igaz Szó, 1977/1, 72.

²            Ablonczy László: Drámák az Igaz Szóban. Film, színház, muzsika, 1978/1, 20.

³            Sütő András: A tréfamester bánata. Igaz Szó 1977/9, 253.

⁴            Nagy Pál: Bajor Andor: Szürke délután. Új Élet, 1980/13, 17.

⁵            Halász Anna: Szürke pokol vagy szürke előadás? A Hét, 1980/33, 7.

⁶            Életető József: Ősbemutató Nagyváradon. Új Élet, 1978/16., 17.

⁷            Csiki László: Bajor Andor ± ötven éves. Igaz Szó, 1977/9, 259.

⁸            Bíró Béla: A tragikum tragédiája. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1984, 47.

⁹            Kovács Levente: A mában élni és alkotni. Igaz Szó, 1987/12, 560.

‍