Egy jámbor egér kuncogásai (részlet)

Bajor Andor Egy bátor egér viszontagságai című műve nyomán

‍

Kuncogó Felicián kiválóan mórikált az iskolában, és nem véletlenül, ugyanis udvari kacagónak készült. Szülei eredetileg udvari kamarásnak szánták, de időközben a kamara kiment divatból – hja, manapság a szakmák átalakulóban vannak –, ezért hát Feliciánnak váltania kellett. Meg is tette, kuncogva. Tanára, a jó Bennarágó Pordizsár, látva Feliciánunk kiváló tanulmányi előmenetelét, azt javasolta, próbálja ki magát egy humorfesztiválon, a puding próbája ugyanis az evés. Kuncogó Felicián ki nem állhatta a pudingot, de hallgatott a jó szóra – szívesen, hogyha muszáj alapon. A fesztiválra nem kis viszontagságok árán érkezett meg, a siralomházmester ugyanis nem akarta beengedni. Felicián ekkor még nem fogott gyanút, később már nem volt alkalma. Amikor néhány keresetlen mosolynak köszönhetően mégis bejutott, elképedve állapította meg, hogy a színpadot szebbnél szebb virágok és disznófősajtok dekorálják. Még jóformán ki se csodálkozta magát, amikor máris bejelentették az első fellépőt, bizonyos Bornyói Ihályt (ez csakis álnév lehet, de annak is elég hülye, állapította meg Fe­licián), aki felment a színpadra, messzeségbe révedt, és fölsóhajtott, mint ki komor titkot őriz. Pedig nem őrzött semmit. Amikor belekezdett, Kuncogó Felicián nyomban rájött, hogy csalás áldozata lett, de nemcsak ő, hanem a publikum is, sőt a publikumon kívüli publikum is, mert az, amit Bornyói Ihály előadott, minden volt, csak nem humoros. Sőt, szándékosan, mondhatni bántóan szomorú. Felicián rádöbbent, hogy ez egy merény lett. Ettől már-már belezuhant a kétségbeesésbe, de aztán úgy döntött, hogy inkább mégse. Nem éri meg. Nehéz kimászni. Ő pedig kényelmes típus. Inkább határozott mosollyal fellépett a színpadra, így szakítva félbe a bucsálódást, és máris elkezdte vidám produkcióját, hogy helyrerázza a kedélyeket. Bornyói Ihály bandája – mert, mint kiderült, olyanja is volt neki – azonban nem hagyta magát. Sem Feliciánt humorizálni. Felicián először meglepődött, de aztán látnia kellett, hogy nincs most ideje ilyesmire. Bornyói bandája ugyanis se szó, se beszéd, kezdte lefelé tuszkolni a színpadról különböző seprűk és nyelek igénybevételével. Feliciánnak rá kellett jönnie, egy humorszínpad olyan veszélyes hely, ahol még a veszélyek se bírják ki huzamosabb ideig, hanem átadják helyüket a szeszélyeknek. Aztán cserélnek. Szeszélyesen.

Felicián arra lett figyelmes, hogy ellenfele leüti őt, sőt, lelkesedésében már-már kötözné is meg, de ehhez neki is volt egy-két keresetlen mosolya. Lett nagy sírás-rívás a dologból. Úgy értem, nem Felicián részéről. A nézőtéren is kitört a pánik és az összevissza rohangálás. Egyesek elhagyták a termet. Felicián szétnézett, hogy hol vannak az emberek, akiken segítenie kellene, másrészről, hogy hol van ő maga, akin szintén nem ártana segítenie. És már mondta volna, hogy egyet se féljetek, mert ütött a megmenekülésetek negyedórája, de ekkor maga Bornyói Ihály is beavatkozott a harcokba: alattomos bánatokat, sírás-rívásokat lődözött ki mindenfelé. Felicián látta, hogy a publikum még el nem menekült tagjait letaglózza ez az alattomosság. Sőt, hovatovább azt is tapasztalnia kellett, hogy lassanként neki is földbe gyökerezik a lába. Persze csak olyan lassan, hogy az szinte észrevehetetlen volt (szabad szemmel – de rab szemek itten nem voltak). Feliciánt kissé bosszantotta ez a gyökeresedés, de aztán jobbnak látta mégis inkább kuncogni rajta. Ezzel viszont úgy felbőszítette Bornyói Ihályt, hogy az a lődözéssel immár nem elégedett meg, közelharcba akart bocsátkozni vele. Mégpedig olyan vehemensen érkezett, hogy majdnem lelökte Felicián ágyúját a hátáról. Ő e neveletlenség láttán csak mosolygott. Arra is jó volt e bornyói vehemencia, hogy eszébe juttassa, hogy hiszen neki vagyon ágyúja. Csak majdnem a hátán felejtette. Igen, kacagágyú, nagy kaliber, nagy lőtáv (vagy kis lőtáv: mikor mire volt szükség). Felicián elnézést kért Bornyóitól, de nem kapott, így kissé kapkodva készítette elő ágyúját a tüzelésre. Bornyói, látva, nem elég ravasz ahhoz, hogy közelharcban gyűrje le Feliciánt, jelt adott a légi bombázásra. Derült égből bánatcsapás.

És lőn rettenetes durrogtatás, ebből mindenki megtudhatta, hogy immár rendesiből is kitört a harc. Felicián hatalmas kacagásokat lőtt ki. És ez nem kacagás. Ágyúzása gondolkodóba ejtette az ellenséget, de miután gondolkodtak egy kicsit, visszalőttek. Feliciánt bántotta ez a viselkedés, de mivel nagy önuralommal rendelkezett, ennek nem adta semmi jelét.

Eközben első számú ellenfele, Bornyói Ihály a messzeségbe révedt. Így gyűjtötte az erőt. De Felicián kacagágyúja kifogyhatatlannak bizonyult. Ezért hát Bornyói bandája diszkréten balra el. Felicián ezt nem vette észre, rettenthetetlen nyugalommal tovább lődözött. A diszkréten balra el ellenfélen tanácstalanság lett úrrá. Ez azért van, gondolta kajánul Felicián, mert komor titkokat őriznek. De ő addig lődözött, míg e komor titkokról kezdett fellebbenni a fátyol. De csak szép lassan. Korántsem volt meggyőző a tevékenységében. Felicián küldött is egy vigyort neki. És a bandának is. De nem övön alul. Azok mégis azt fontolgatták, hogy kitűzik a fehér zászlót. Feketében.

Ezt megelőzendő, Bornyói Ihály abbahagyta a messzeségbe révedést, és újult erővel vetette bele magát a rendetlenkedésbe: kiszámíthatatlanul, közveszélyesen cikázott fel-alá és cefetül lődözött. Felicián már-már azon volt, hogy segítségül hívja jó Bennarágó Pordizsárt, kapja el a grabancát, és tartson neki magánórákat jó magaviseletből és közlekedésbiztonságból. Aztán úgy döntött, inkább ő intézi el a dolgot. Közlekedésbiztonsági szempontból is. Megeresztett hát jobbról egy hosszú röhögéssorozatot: Bornyói megpróbált kitérni előle balra, de ezzel pont telibe találtatott egy ballisztikus hahotabomba által. Szomorúságban áztatott lelkében meglazult valami. De hogy mi, azt nem tudta kimondani. Felicián látta, hogy már csak a legutolsó simítás van hátra. Még egy utolsót simított Bornyóin (annak ettől a megadás jeleként bárgyú mosoly jelent meg az arcán), aztán meghajolt, mint ki jól végezte dolgát. Különben sem tudott volna tovább beszélni a meghatottságtól.

Csak ekkor érkezett meg a fesztivál rendezője, rendkívül gondterhelt arccal szájába vette a pipáját, majd nagy óvatosan kezdte leszerelni a dudát. Azt kérdezik, milyen dudát? Hát azt, kérem szépen! Ezzel azonban a publikum, valamint a publikumon kívüli publikum már nem sokat törődött, hanem hálatelt szívvel fordult Felicián felé, mondván: ezt nem fogjuk önnek elfelejteni! Már csak arra szerették volna megkérni, adná elő félbeszakadt produkcióját, de Felicián szerényen elhárította a kérést, mondván, eleget produkálta már magát. Különben sem alkalmas most az idő a humorizálásra. Máskor se. Ezt a kérők megértették, olyannyira, hogy megajándékozták egy dudával, melyet a fesztivál rendezőjétől vettek el, nagy óvatosan.

Felicián a jól végzett munka örömével lépett a távozás hűs mezejére, közben folyton mosolyogva. Ahhoz ugyanis, mint említettem, nagyon értett.

‍