Egy katalán éjszakához (versek)

Egy katalán éjszakához

‍

Az óvárosi kiskocsmában

a pincérnő divatos

chignon kontyot visel,

és a második kancsó

Sangriát teszi az asztalunkra.

Kopott lócán

egymáshoz simulva épp

legszebb történetünkhöz

igazítjuk a szavakat.

Izzik a katalán éjszaka, mint

Picasso Margot-jának

vörös blúza, s míg én a holdat

kabátom alá rejtem,

te finoman erezett kezedet

elteríted combomon.

A szerda ajtaja lassan

ránk záródik, poharunk üres,

ebből a napból

minden kortyot kiittunk.

Fizetünk, taxit nem hívunk,

a hotelbe vezető úton

gyalog indulunk el,

s egy utcasarkon

hirtelen elhagyjuk az időt.

A hullámok természetéről

‍

A remény zöld sörényű lovai

fennakadnak a kerítésen,

patáik hangja erőtlen invokáció.

Pedig lehetne játékos és könnyű

ez a szerelem, mint a köd,

mi arról ábrándozik,

hogy zsebre teszi a madarakat.

De mi nem tudjuk eldönteni,

emeljünk-e síremléket egy

hűvös este valóságának,

amelyben te költő voltál,

én apró hulláma a melledbe

döfött szónak.

‍

‍

Invokáció

‍

Az asztalon déligyümölcsök,

folyóiratok és a magányos borospohár,

melynek peremén felfénylik

most is egy régi emlék,

a csobogó patak vagy

a Tannhäuser-nyitány, mindegy,

a veled hallgatott zene

olyan volt, mint amikor anyám

narancsot hámozott.

Az éteri tisztaság katarzisa,

a soha el nem illanó pillanat ígérete.

Rakott szoknyás, félénk kislány,

tudod-e, hogy minden vers egy ima,

hát lélegezz mélyeket,

s az éjszaka megszentelt

türelmével várakozz

saját álmodra,

mi olyan legyen, hogy

mint szarvas a patakhoz,

a nappal inni járjon hozzá.

Ezek a kerubok nem idevalósiak

‍

Folyamatos kísérlete vagyunk

a szerelemnek,

megengedték, hogy szárnyaljunk

az égbe libbenő imák körül,

sejtelmes, messze fényt

hordozzunk a tollainkban,

aztán lőni kezdtek ránk,

azt mondták, ezek a kerubok

nem idevalósiak, nem a mieink.

Most hiába tekintünk egyszerre négyfelé,

csak kórtermet látunk és ravatalt ott,

ahol egykor lombot hajtó bolygó volt.

Végre csend van, könnyű, fehér csend,

nincs lőporszag, nincsen puskaropogás.

Azt hisszük, megmenekültünk,

pedig csak elmúltunk.

Búcsú zenével és télikabáttal

‍

Egy sosem volt szimfónia akkordjait hallom,

a város csendes és majdnem szép,

csak néhány tüske áll ki belőle.

Először merem kimondani, hogy

túl hosszú a hozzád vezető út,

és lábam hiába izmos,

ha az istenek zordak.

Egy másik éjszakában már december

van, varázslat helyett idegenség,

kabátodat, ha magamra veszem,

tele leszek téllel.

‍