„Egy szabályt ismerek az irodalomban: tégy, amit akarsz!” – interjú Orcsik Roland íróval, költővel, műfordítóval

Tavaly jelent meg legutóbbi, Hordozható óceán című regényed. Mi történt veled azóta, jelenleg mit hordozol magaddal?

A legjelentősebb esemény apám halála, április végén távozott el, és noha sokat gondolkodtam korábban is a kapcsolatunkon, most a családi fényképek nézegetése közben a saját életemet is újralapoztam. Fölfoghatatlan, hogy valaki egyszerűen nincs többé. A temetéskor úgy éreztem, nem olyan nagy dolog a halál, sokkal inkább a gyász a nehezebb, főleg édesanyámnak, aki most egyedül maradt. Öcsém Németországban, én Magyarországon élek, apám halála pedig átgondoltatta velem az egykori Jugoszlávia szétesésének, illetve az elvándorlásoknak, meneküléseknek a folyamatát is. A másik jelentős esemény szintén egy apafigurához, Orbán bukásához kötődik. Hihetetlen, hogy milyen ödipális viszonyban éltünk tizenhat évig, az infantilis társadalmunknak köszönhetően csúcsra járatták a rendszerváltás óta kiépült maffiarendszert. Bennem sokszor fölmerült, hogy a gyerekeimnek jobb életet szeretnék, ám ezt tán nem Magyarországon fogják megkapni. Orbán bukása sok pozitív energiát szabadított föl, a legfontosabb a tudat, hogy a változás lehetséges. A rendszerváltás óta mindegyik kormányzó párt eltorzult a hatalom csábításától, szorgalmasan építették le a fékeket és ellensúlyokat. A romok eltakarítása persze el fog tartani egy darabig, és rajtunk is múlik, hogyan tovább.

Ezzel párhuzamosan a kertes házunkban is változás állt be. Már régóta terveztük, halogattuk, hogy a „teraszunkat” lebontsuk, újat építsünk. A korábbi lakók üvegből, vasból és téglából készítették el. Az üvegtető miatt nyáron pokoli hőség volt alatta, ráadásul a házba is jutott a felforrósított levegőből. Mi fából és cserépből építettük föl az újat, a mesterünk erdélyi származású ember volt, a lucfát Brassó megyéből szerezte. Dósa András autofikciós regényében olvastam, hogy milyen komoly falopás zajlik Erdélyben, remélem, az oszlopaink nem ragacsosak az enyves kezektől. Gyukics Gáborral heves vitába keveredtünk, hogy teraszt, verandát vagy tornácot építettünk-e. Apósom meg váltig azt állítja, az gang, és kész. Az ő pártját fogja a pandúríró, Hász Róbert is, mondván, hogy a gangot a régi parasztházaknál építették az úri sváb házak mintájára (a német elnevezés is erre utal). Mesterünk azonban a terasz mellett kardoskodik, mert nem zárt, ám Gyukics veri az asztalt, hogy veranda vagy tornác. Az értelmező szótár pedig azt állítja, a veranda az utcára néz, a miénk azonban a ház oldalában helyezkedik el, az utcáról is látható. Az én képzeletemben kevert műfajról van szó, emiatt kereszteltem át verasznak vagy terandának, esetleg gangesznek, ezzel még Gyukics sem kekeckedhet. Tizenöt méter hosszú, a végébe kipakoltuk a kerti székeket, a hintakanapénkat. Kiválóan alkalmas arra, hogy a reggeli, délutáni órákban ott azon törjem a fejem, teraszt, verandát, tornácot vagy gangot írjak a 2019 óta készülő regényembe.

A tavalyi évben nagyon örültem, hogy a Fantomkommandó megjelent szlovákul, hogy Lenka Nagyová fordította, aki hozzám hasonlóan kétnyelvű, többkultúrájú világcsavargó. Ráadásul ugyanazon a héten kaptam kézhez, amikor a Hordozható óceánt is.

Első regényed, az említett Fantomkommandó 2016-ban látott napvilágot a Pesti Kalligram gondozásában, a Hordozható óceán pedig 2025-ben jelent meg a Cser Kiadónál. Míg az első a délszláv háborút tematizálja a maga sajátos, groteszk stílusában, addig a második a NATO-bombázások végével indít a Tisza-parton. Szinte tíz év elteltével is tagadhatatlan valamiféle kontinuitás a két prózavilág között. Te magad hogyan látod ezt az ívet? Tudatosan egyfajta „háborús–posztháborús panoráma” kirakósait illeszted össze, vagy a téma talált meg újra téged?

Kis kiegészítés: a Fantomkommandó az újvidéki Forum és a Pesti Kalligram Kft. közös kiadásában jelent meg, akárcsak a legutóbbi verseskötetem, a Legalja. A vajdasági magyar párturalmat bíráló nyilatkozataim miatt a Forum visszaadta a Hordozható óceán kéziratát. A Kalligram pénzügyi okokból csak a közös kiadást vállalta volna. (Kontextus: a Forum nem piaci szereplő, hanem közintézmény, elvileg demokratikusan kéne működnie, ám a Vajdasági Magyarok Szövetsége a rendszerváltás előtti rezsimhez hasonlóan saját monopóliumaként kezeli, ahogyan minden más intézményt a Vajdaságban.) Időközben konszolidálódott a helyzet, ám továbbra is a VMSZ osztja a lapokat. Nekem pedig nem hiányzik a bizonytalanság, ezért láttam jobbnak más kiadó után nézni.

A Fantomkommandó és a Hordozható óceán több szálon összefügg, a jugoszláv háború persze az egyik. Azzal, hogy a Hordozható óceán nem háborús regény, ahogyan elképzeléseim szerint a Fantomkommandó sem írható le pusztán háborús közhelyekkel. Mindkét mű közép-európai vagy kelet-közép-európai és balkáni történetekről mesél, ennek persze jelentős eleme a háború, ám a létbizonytalanságunk, az örökös vándorlásunk, elvágyódásunk, szétszóródásunk lenyomata is bennük van.

A háború természetéről, mechanizmusáról az antikvitás vagy ki tudja, mióta gondolkodunk, mindig is az életünk része lesz, akár tudomást veszünk róla, akár nem. Weöres pontos megfogalmazásában, az állandó háborúk korát éljük, „mikor nem az ember vezeti a háborút, hanem a háború az embert”. Nesze neked örök béke. Az erős vezetők pedig ennek a háborúsdinak a szolgalelkű paprikajancsijai.

Mindkét regényedben – de valójában a teljes életművedben – szembetűnően erős jelenléte és hatása van a zenének, legyen szó klasszikus művekről vagy akár underground könnyűzenéről. A zene nálad nemcsak háttérzaj, hanem sokszor strukturális szervezőerő, szinte nyelvi építőkocka. Hogyan fér meg benned egymás mellett a klasszikus zenei fegyelem, valamint a könnyűzene nyers szubverziója? Mennyiben komponálsz zeneműként egy-egy verseskötetet vagy regényt?

A zene születésem óta örömforrásom, miután apám az óbecsei Sygma rockegyüttes alapítója és dobosa volt. Néha megengedte, hogy én is püföljem a dobokat, ám nagyon vigyázott, nehogy kárt okozzak bennük. Hollandiában vásárolta meg a cuccát még a hetvenes években, ez már önmagában különös jelentőséggel bírt. Az ő olykor agresszív dobjátéka kiegészült anyám szívritmusával, amelyet még magzatkorban hallottam, azt hiszem, mindmáig ez a kettősség határozza meg a zenéhez való viszonyomat.

Valójában a klasszikus zene is szubverzív, az úgynevezett könnyűzenében pedig sok olyan példát találni, ahol a kompozíciós fegyelem érvényesül. A különbséget a csend mértékében ragadnám meg, a csendében, ami – Cage óta tudjuk – nincs, legfeljebb szünetként. A hangszerek hallgatásának a beépítése, zenei jelként való használata, továbbá a sokrétű hangszeres gondolkodás összetettebbé teszi a klasszikus zenét. Ugyanakkor mindez kisebb-nagyobb mértékben észlelhető a rockban, a metálban, sőt a zsigeri energiára hajazó punk utóirányzataiban (P. I. L., Joy Division, Killing Joke, Test Dept, Throbbing Gristle, Einstürzende Neubauten stb.), ha nem is éri el azt a komplexitást, amit a klasszikus európai zenehagyomány kidolgozott. Ettől azonban semmivel sem jelentéktelenebb, sőt, szükségszerű avantgárdos lázadás a második világháború után hiteltelenné vált európai kultúrsznobizmussal szemben. Az persze más kérdés, hogy a kapitalizmus hogyan alakította át a lázadás formáit puszta árureprezentációvá, spektákulummá.

A könnyűzenei műfajok a folkból nőttek ki, a klasszikus zene pedig mindig is kapcsolatban állt ezzel a réteggel. Ez a XIX. századtól ideológiai-mozgalmi okokból fokozódik, aminek végpontja Schönberg tizenkét fokú skálája: minden hang számít, a harmónia csupán egy lehetőség a sok közül. Nincs hierarchia a műfajok között, erre jó példa a The Beatles, Bowie, Zappa vagy a Laibach univerzuma. A kortárs zene és az industrial termékeny kapcsolata éppen a Laibach grandiózus, iráni és szlovén zenészekkel, zeneszerzőkkel közösen szerzett Alamut című szimfonikus művében valósult meg. Korábban is műveltek már hasonlót, kisebb zenekari háttérrel, például a Macbeth című lemezen, vagy a kevésbé sikerült Bach-átiratokkal. Az is fontos, hogy ezek a művek mind színházi előadásokhoz készültek. Számomra a groteszk, abszurd kölcsönhatások az izgalmasak, inkább a folyamatra hangolnak, mint a teljesítményre vagy a tekintélyelvű ízlésretorikára. Egyedül a minőség kérdésében tudom elképzelni a hierarchiát, ám az is sokszor szubjektív.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a komponálás nálam végig tudatos. Sokkal inkább folyamatban alakul a molekula.

Kiváló műfordító vagy, számos délszláv szerzőt – többek között Robert Mlinarecet, Primož Čučnikot és Delimir Rešickit – ültettél át magyarra. Mennyiben segít vagy épp nehezít a fordítói tapasztalat, amikor a saját szövegeidben kell megszólaltatnod a különböző kulturális kódokat vagy szlengeket?

Érdekes a „kiváló műfordító” jelzésed, én ugyanis a műfordítást sokáig kudarcként éltem meg. Persze, sokat tanultam a fordításból, leginkább a stílus, a forma, egyszóval a mesterség szempontjából volt hasznos különféle szövegek eljárásmódjait megismerni, és amennyire lehetséges, magyarul visszaadni. A szépírói szövegeimben persze ott van ez a tapasztalat, amely paradox módon nem a sikerélményből, hanem a kudarcból építkezik. Voltak, akik a pályám elején azt mondták, fel kéne hagynom az írással, nekem inkább műfordítónak kéne lennem. Én azonban sohasem akartam magam beskatulyázni, az én fejemben nem eretnekség egyszerre több diszciplínában mozogni. Így jutottam el még egy paradoxonig: azok, akik a műfordítás felé tereltek, akaratlanul hozzájárultak a szépírói képességeim fejlesztéséhez. Egy szabályt ismerek az irodalomban: tégy, amit akarsz!

Szövegeidben természetesen keverednek a különböző nyelvek, regiszterek és kulturális utalások. Mennyire ösztönös ez a nyelvi polifónia, és mennyire tudatos poétikai döntés? Mit gondolsz, ma mennyire lehet egyetlen nyelven, hitelesen megszólaltatni egy olyan régió tapasztalatát, amely eleve többnyelvű, sőt multikulturális?

Alapvetőn nincs egynyelvű irodalom, anyanyelvünk tele van más nyelvekből lopott zöldséggel. Az anyanyelv lecsó. A nyelvi polifónia számomra a hangzások, hangszínek miatt is fontos. Egy többkultúrájú régió tapasztalatát pedig nem lehet pusztán egy szempontból érzékeltetni, ez olyan, mintha valaki egy szimfóniából csupán a triangulumot akarná hallani. Aki az egészre kíváncsi, annak ki kell tapogatnia a másik érrendszerét is. Ha erről lemondunk, akkor egy ismeret-, illetve tudásformát hajítunk kukába. Ez nem a nemzeti kultúra hígítása, hanem kitágítása, gazdagabbá, játékosabbá tétele. Ilyen szempontból példaértékű számomra Tolnai vagy Danilo Kiš életműve. Az ő generációjuk a tabuk árnyékában kényszerült alkotni, sok mindent nem mondhattak ki nyíltan, utalásokba, metaforákba csomagolták a feszültségeket. A mi generációnknak megadatott, hogy a korábbi cenzúrázott tartalmaknak, traumáknak formát adjon. Például ma senki sem szégyelli kitárni a nemi identitását a műveiben, felerősödött az alanyiság, végre az lehetsz, aki vagy, akár buzi, akár nem, tökmindegy. Láttuk és látjuk azonban, hogy az oszd meg és uralkodj pártpolitika még mindig milyen károkat képes okozni e téren, és akkor még nem beszéltünk a történelmi vérrögökről. Viszont itt is fontos, hogy a köldöknéző nemzeti szempont torzít, a bezárkózás provinciálissá tesz. Nem elég pusztán a sebeinket nyalogatni, észre kell venni az általunk okozott tőrdöféseket is. Többirányú emlékezettömbökből épülnek a munkáim.

Az eddigi életművedből kiindulva úgy tűnik, számodra az alkotás lényege többek között a határok folyamatos átlépése és a formákkal, közlésmódokkal való merész kísérletezés. Ha most teljesen szabad kezet kapnál egy új formával való „játszadozásra” – anyagi, műfaji, tematikai korlátok nélkül –, mi lenne az a művészeti projekt vagy forma, amibe belevágnál? Hol húzódnak a saját kreatív szabadságod határai?

Nemrég részt vettem az újvidéki drámaíróversenyen, ahol megírtam életem első drámáját a rendelkezésre álló pár óra alatt. Megtetszett a műfaj, aztán a színpadi transzformációja is. Sokféle darabot írnék, mindenféle őrületet belecsempészve. Izgalmas kaland volna egy kattant opera szövegkönyvének kidolgozása. Viszont drámát írni csak felkérésre érdemes, ugyanis nem lehet csak úgy besétálni a színházba, hogy jó napot, drágám, itt a drámám. A folyóiratok ritkán közlik, a kiadók nem tudják eladni, hát tartózkodnak a kiadásától. Térey János Asztalizenéje sikerdarab volt ugyan, ám tudtommal könyvalakban mégsem lett piaci bumm. Így hát marad számomra a regény, amely tartalmazza a drámai gondolkodás és mindenféle hóbort elemeit.

Hol húzódnak a kreatív szabadságom határai? Ezt én is szeretném tudni. Vagy nem, nem akarom előre tudni, legyen inkább meglepetés és spontán felfedezés. Ahogyan Erdély Miklós írja egy helyütt, ne számíts elragadtatásra! Mert akkor csak azt ragadod meg, amire számítasz, miközben a kreativitás határai a horizonton túlra nyúlnak.

‍

Orcsik Roland

Író, költő, műfordító, szerkesztő, kritikus, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa. 1985-ben született a vajdasági Óbecsén. Szülőhelyén végezte az általános iskolát, majd 1990 és 1992 között az Elektronikai Szakközépiskola tanulója volt Adán, 1992 és 1994 között pedig a Gábor Dénes szakközépiskolában tanult. 1992 óta Szegeden él. Verses- és prózakötetei mellett a délszláv irodalmakból fordít. A szegedi Tiszatáj irodalmi folyóirat szerkesztője. Többek közt Faludy György-, Sziveri János-, Csáth Géza- és Hazai Attila-díjas. Legutóbbi könyve: Hordozható óceán (regény, Cser Kiadó, Budapest, 2025).

‍

‍