.svg)
Az én istenem halott isten.
Csak sebe van, s köpenye sincsen.
És vére sincs, hisz elfolyt az úton.
Szorongás szülte, Nietzschétől tudom.
A többi isten nem szeret. Zabál.
Sorsunk mintázzák. Aranyfoguk kiáll.
Leheletük füstölgő napalm.
Szavaik: szögesdrót, appel és alarm.
Kezükben harang és kalasnyikov.
Ajtajuk egyszerre csukott és nyitott.
Mellükön tábla, s mi rajta írva van
az, ékírással, tört gerinc s arany.
Tőzsdéznek. Percentekkel áll a bál,
és mindegyikük magáról kiabál.
Falakra festve törnek át falat.
Amerre járnak, árva sem marad.
Nyüzsögnek, konzervben csali.
Csakis az ő szavukat hallani.
Élnek, nem szegzik őket vassal fakeresztre,
csak elfelejtik arcuk mindörökre.
Az én istenem halott isten.
Csak sebe van, s köpenye sincsen.
Gyenge! – kiáltja pogány és hívő,
míg sötétség zuhan. És kőre kő.
Villám szakítja szét a kárpitot.
És ahogy görögül megíratott:
a kölcsönsírban ott ragyog
egy diadalmas, lüktető halott.
