.svg)
1944-et írtak. Magyarország náci megszállása idején (március közepétől kezdődőleg) Dohnányi Ernő zenész kortársai közül sokan, mind többen kerültek KZ-táborokba. Második szimfóniáját szerzőnk már Ausztriában fejezte be, ahova a Vörös Hadsereg Magyarországra való benyomulását (1944. szeptember 23.) követően, novemberben költözött át. Bár viharos időkben fogant, a szimfónián nemigen érződik határozott szerzői szándék arra, hogy a háború drámai körülményeit megidézze, ezt legfeljebb itt-ott a zene „nyugtalan hangulata” sugallja – de ez sem igazolható objektív érvekkel. Minthogy a világégés zűrzavarában maga Dohnányi volt kénytelen feloszlatni a Budapesti Filharmonikusokat, Elsőjéhez hasonlóan e szimfóniájának az ősbemutatójára is külföldön került sor, mégpedig 1948-ban Londonban (a Chelsea Szimfonikus Zenekart Norman Del Mar vezényelte); majd az ötvenes években átdolgozott második változatot – ezt tekintjük ma is érvényesnek – mintegy kilenc évvel később az Egyesült Államokban, a Minneapolisi Szimfonikus Zenekar adta elő Doráti Antal vezetésével.
Szélesen lírai, olykor áradó, grandiózus zenei gondolatai, hangulatkontrasztjai folytán e Második szimfóniában is könnyen felismerhető a romantikus hagyomány. Brahms, Wagner, Kabalevsky – de azért mindenek előtt a negyedik tételben „szó szerint” idézett Bach! – hatása egyaránt érződik benne. A zeneszerző Dohnányi teljes szakmai érettsége megmutatkozik itt: nagyvonalú, fantáziagazdag a szólamkezelése, bő az orkesztrációja, szerzőnk érzékeny, finom hangzatokban fogalmazza meg a tétovaságot, az idegenséget vagy épp az életkonklúzióként megtapasztalt nyugalmat/belenyugvást.
A szimfónia első tétele (Allegro con brio, ma energico e appassionato) két meghatározó témára épül. Már itt is jól átélhető a Dohnányi által mesterien művelt kontrasztolás, hiszen az első – később a szimfónia egészében vissza-visszaköszönő – téma egzaltált, „harcias”, a 19. századhoz szokott fül számára bántó hangzásfejleményt tartogató (lelépő oktáv, fellépő bővített kvart) állítás, szemben a második percben felbukkanó, de teljes pompájában csak a tétel háromnegyede után kibontott lírai, nosztalgikus-sóhajtozó, a legteljesebb értelemben szép másodtémával.
A lassú második tétel hangvétele egészen más. Pszeudoromantikus témát hoz, amelynek exponálásában a fafúvósok – kivált a fuvolák és oboák – meghatározó szerephez jutnak. Amikor pedig a vonósok veszik át a helyüket, Dvořák mélysége sejlik fel. De hivatkozhatunk akár a nagy osztrák katolikusra is: e második, bruckneri térérzettel bíró adagio-tétel gyengéden, csendes nosztalgiával zárul.
És innen kezdve a hangulati ellentétezés, a már említett kontraszthatás végletesen élessé válik. Mivel is tudnánk magyarázni, hogy az előbbi, lassú tételt egy harsány Burla („börleszk” scherzo) követi glisszandozó harsonákkal, tudatosan banális, szinte ripacs témákkal, Bartókra és – ami talán még meglepőbb! – Sosztakovics tonális profiljára emlékeztető hangzásvilággal. Aki elismeréssel szokott továbbá Richard Straussra, Korngoldra, Schmidtre, Zemlinskyre vagy a többi, a mai kánonban (vagy divatban?) is otthonra lelt századfordulós szimfonistákra gondolni, az bizonyára hamar szívébe fogadja ezt a Dohnányi-tételt.
Erősen elgondolkodtató tehát, hogy a bombázások, az éhezés, a menekülések, a gettósításban vitézkedő nyilas-keretlegények és a vérfagyasztó ómennel fenyegető gyűjtőtáborok kontextusában miféle szellem szállta meg Dohnányit e harmadik tétel komponálásakor. Hiszen olyan derűs csavargósságig „fajul” ez a zenei vízió, akár a Párizsban őgyelgő, autótülkölésbe és boulevard-os lezserségbe belefeledkező amerikaié (Gershwin). De mi következik utána? A Második szimfónia utolsó, variációs tétele Bach Komm süßer Tod (Jöjj, édes halál) kezdetű énekremeke előtt tiszteleg félreérthetetlen azonosulással! Terjedelmes, bevezetőből, témából és variációkból, pompásan kidolgozott fúgából álló fináléja ez a szimfóniának, amelynek spirituális mélysége még meggyőzőbb, még adekvátabb az előtte álló, léha Burla ellenfényében. A basszuskürtre alapozott, mély regiszterű rézfúvós korálból kifejlő variációsort követően a mintegy hatperces, magasra építkező fúga valósággal megkoronázza, dicsfénybe öltözteti Bach szövegtelenségben is hűségesen megidézett dallamát, szellemét, ethoszát. Valami olyan tanulságot fogalmaz meg ez a zárlat, amely a borzalmon diadalmaskodó lelki szépséget ünnepli.
