Fák, ágak, kövek és emberi vonások

Sárosi Mátyás (1985-ben született Kézdivásárhelyen, 2008-ban végzett a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem grafika szakán) munkásságában egy erős közlési szándék lép elő véleményalkotása közben. Az esztétikai igényesség, míves műgond konatív funkciót kap: felhív, felébreszt, szembesít, felelősségre von és állásfoglalásra késztet.

A korai képein is szociálisan érzékenyen a világ igazságtalan és elvtelen működési szabályait diagnosztizálta. Gyakran állított párhuzamba embert és állatot, ahol a gyilkos ösztönt az ember kényszeríti az állatra, hiszen szabadságától megfosztva rabszolgaként kakas- és kutyaviadalok egymást felfaló totalitárius rendszereit képezték le. Fantáziájából olyan törzsi társadalmakat hívott elő, ahol sohase járt, de ami felé mindannyian tartunk. Az emberben lakozó aljas ösztön tartja fogva az állatok, növények tiszta ösztönét. Így lesz a sivatagos világ kaktuszok szúrós, de túlélésre berendezkedett hálózata. Az alkotóról érdemes megjegyezni, hogy évekig tanulmányozta a kaktuszok anatómiáját. Gyűjtőként több változatot szerzett be, mondhatni, egy jelentősebb kaktuszkolóniával rendelkezik. Figyeli szükségleteiket, vagyis szűkös igényeiket, tűrőképességüket.

Sárosi Mátyás művészetében a fő ütőér a hihetetlenül aprólékos műgond, az egészen belüli miniatűr részletek kidolgozása, a részek viszonyrendszerének felépítése. Ez az aprólékosság egy széteső világ ábrázolása közben válik jelentésessé. Eszköztára jól érzékelteti a mai világ manierista nyugtalanságának, kételyeinek többszólamúságát. Az aprólékos kidolgozás, a grafikus kézjegyek megsokszorozott ismétlésében rejlő végtelen variációk tárháza gyakran azt érzékelteti, hogy elveszítettük a fókuszt, körforgásban élünk, kezdeti állapotába lép vissza minden, ami hajszolt. Az utóbbi évek fekete tusrajzai a természet organikus bomlását ábrázolva mintha a sejtek működési láncolatát vinnék át a képre: egy új elem megszületésének érdekében egy korábbi elem el kell haljon. Ezeken a képeken felülnézetből jelenik meg az ágak, csutakok, kövek és fűszálak között zajló organikus átrendeződés. Bizarr vonásként koponyák, csontok, gerincoszlopok, fakérgek emberarca ötvöződik a tájelemekkel. Míg a természet átalakulásának szerves folyamatában ritmust követ, addig az emberi csontvázak mintha lelassítanák ezt a folyamatot, mintha akadályoznák az élet természetes körforgását.

Sárosi Mátyás képeit távolról szemlélve olyan gyors és egyértelmű benyomásokat kapunk, amik jól körvonalazható jelentéseket hordoznak. Aztán közelről nézve először összezavarnak a megsokszorozódó részletek, majd hosszabb elidőzés közben próbáljuk a felkavart rendet helyreállítani, a koncepció szabályaiba visszafojtani.

Ha a legutóbbi képein keresztül nézzük a korábbi munkáit, egyfajta letisztulásra figyelhetünk fel. De ez nem a műgond vagy a művészi kidolgozottság feladását jelenti. Ellenkezőleg. Az ember teremtette mesterséges és szűkre szabott terek háttérbe kerülnek, így a harsány színek és túl domináns kontrasztok felszámolódnak, a szimmetrikus képmezők feszélyezett síkjai feloldódnak a természet diktálta körforgásban.

A fák, ágak, kövek emberi vonásokat, csontszilánkokat képeznek le, mintha az ember is részese lehetne egy ciklikusan épülő és bomló vegetációnak. Emberi végtagok fatörzsként való szuvasodása szintén a leépülés törvényszerűségét mutatja, csak míg a természet leépülését felülnézetből rendben valónak gondoljuk, addig saját emberi mivoltunk sorvadását a humánum veszteségeként fájlaljuk.

A vászonra fekete tustintával rajzolt fák a reális környezetükből képfelületre áttéve mintha szürreális szférába lépnének át. A közparkokban az állandó nyeséseket elviselő csonkulásaik hegeket, dudorokat növesztenek, regenerációkat képeznek, amiket a művész arccá vagy bizarr dudorokká képezhet. Így a természeti elemen esett csonkítás az ember bántó közelségét sejteti. Sárosi Mátyás az utánozhatatlanul egyedi képnyelv birtokában hagyja, hogy a témaválasztás ciklusokhoz hasonlóan uralja egy-egy korszakát. Az analitikus szemlélet igényli, hogy egy kiválasztott metafora motívumként ismétlődjék, és a nézőpontok többszólamúságát láthatóvá tegye. A járulékos stilizált elemek elmaradnak, tiszta fehér, légüres terek kapnak domináns szerepet, vagy teljesen fekete háttér nyeli el a felszínt. A világtengelyként – akár Brâncuși végtelen oszlopával is párhuzamba állítható – lentről felfelé irányuló perspektívát igénylő fái figyelmeztető oszlopokként mutatnak rá a sérülékeny világra.

A tusrajzok mellett fel-felbukkannak a míves linólevonatok sokszorosítható változatai is, ahol gyakran olyan virtuóz, kecses vonalrendszerek szökkennek szárba, amik a tusrajzok finom erezetének tűnnek. Levonatain mintha a vonalak ábécéjét jelölné ki, és azokkal egy képmezőt írna tele. Így mindegyik levonata egy sajátos képtestté válik. A linólevonatoknál gyakori az irodalmi szöveg, az antik hagyomány mítoszainak megidézése.

Sárosi Mátyást a feszültségek leképezésében a kortárs bábeli zűrzavar sokszólamúságát kelti életre. Legújabb munkáin mintha a túlteremtett kulturális közegből keresne menedéket a természet ciklikusan ismétlődő körforgásának ábrázolásában. A természetben az oszlás szerves folyamata egy magasabb elrendelés törvénye szerint történik. Megnyugtató, hogy a korábbi elem a születendő új sarjnak adja át helyét. A fatörzsként megjelenített gerincoszlopok a dús vegetáció hátterében jelzik, hogy emberi mivoltunkhoz hozzátartozik a teremtett világba való beavatkozás, de tudomásul kell vegyük, hogy annak csak részesei, és nem alkotói vagyunk.

‍