Finomhangolások

Egy talált tárgyakból és nyomokból, élménybeszámolókból és emlékekből könyvtárggyá rendezett kötet, egy város ötven év távlatából, két utazó és egy számos helyen megfordult kiállítás. Minden adott volt, hogy a 139. Látó Irodalmi Játékokon izgalmas beszélgetés bontakozzon ki a Gdansk 50 Photo Remake Project című kötetről. A meghívott alkotókkal,  Mărcuțiu-Rácz Dórával és Szentes Zágonnal Codău Annamária beszélgetett a Látó szépirodalmi lap szerkesztőségében július 29-edikén.

Az első tisztázó kérdés a projekt körülményeire, a két egymással párbeszédbe lépő fotósorozat hogyanjára irányult. Szentes Zágon elmesélte, hogy minden egyetlen porszemből bomlott ki:az öccse egy zsögödi lomtalanítás során talált rá apjuk dolgai között egy 1974-ben Gdanskban készült fekete-fehér, méretre vágott fotósorzatra. A fényképész fantáziáját ezek a fényképek ragadták meg, bescannelte őket, a helyszínek nagyrészét beazonosította, így egy, pontosan az apa nyomdokait követő évfordulós utazás tervei kezdtek el körvonalazódni. Mărcuțiu-Rácz Dórát a doboz tartalma először irodalmárként ragadta meg: tudta, hogy Szentes Lajos írt verseket, néhányra rá is talált már korábban Arcanum és folyóirat-archívumok böngészése közben, de nagy öröm volt számára rátalálni az eddig ismeretlen begépelt, szerkesztett, néhol stilizált szövegekre, melyek szintén a bolyongás kevésbé térhez kötött tapasztalatát, a világban való helykeresés élményét ragadják meg.

‍

‍

Codău Annamária következő kérdése az utazás felől közelített az összművészeti alkotáshoz. Az érdekelte, mennyiben volt a két alkotó más utazó a gdanski látogatása során, mint általában. Szentes az utazás küldetés-jellegét és az előmunka kutatói, online formában végzett bolyongás-érzését, a fényképek beazonosításának olykor véletlen-jellegét, a vajon-kérdések torlódását emelte ki. A város tornya számos értelemben is központi helyszínnek számított: nemcsak az épített környezet centrumaként, de egy mástfajta perspektíva lehetőségeként az utazás alapját képezte, hiszen a madártávlat mindig sajátos betekintést enged bármely település hétköznapjaiba. A fényképek nemcsak a múlttal való kapcsolódási lehetőség médiumai lettek az utazás alatt, hanem esetenként a helybeliekkel történő együttműködés alapjait is, hosszú egyeztetések és telefonhívások okaivá váltak. Szentes Zágon ötven évet szeretett volna felölelni, a kötet egyszerre beszél direkt és indirekt módon is az időről: az analóg kamerákat felváltotta a digitális, apja saját korának az egyetemről kölcsönkapott csúcsgépével dolgozott, ezért úgy érezte, neki is ezt kell tenni, a jelen legkorszerűbb eljárását alkalmazni, hogy ilyetén is rámutasson a technikai és technológiai változásokra. Olyan változásokra, melyek Codău Annamária következő kérdésében az utazás és utazó újfajta jelenlétében (vagy jelen-nem-létében) csúcsosodtak ki. Azzal kapcsolatban, hogy mennyire tudott élményként hatni az utazás, Mărcuțiu-Rácz Dóra saját szorongásáról kezdett el mesélni, arról, hogy az idegen ország mindig kimozdítja komfortzónájából, de a gdansk-i út miértje nagyban meghatározta ott-létüket.

A kötetben is említett Szilágyi Varga Zoltánt emelte ki, akinek visszaemlékezései nagyban segítettek a tervezésben, a helyszínek feltérképezésében, az időrend és minden felmerülő kérdés megválaszolásában. Egy ötven évvel ezelőtti vakáció körvonalazása kéztette arra az alkotókat, hogy szándékosan refelktáljanak az utazást meghatározó legapróbb, banálisnak tűnő részletekre is: a google maps, az anyagi biztonság, az infrastruktúra, a fordítóalkalmazások, illetve ezeknek hiánya miatt a kontrollált bolyongás során a páros sokkal tudatosabban gondolkodott az utazás technikai és társadalmi feltételein. Bizonyos értelemben ez a szándékosság vezette el Mărcuțiu-Rácz Dórát az útinapló írásáig. Az üres órákban készült jegyzetek, a beígért, végül elmaradt vezércikk-fogalmazvány, a fényképek által meghatározott lehetőségek végül egy számára teljesen új műfajba és a legintenzívebb közös kézirat-olvasásba, -szerkesztésbe torkolltak. Az írás során mindvégig fontosnak tartotta, hogy ne csupán élménybeszámoló legyen a szövegből, hanem egy önmagán túlmutató tartalma is legyen, a személyes történet így vált egyre több embert megszólító közösségi élménnyé. Az utazó személye helyett az utazó tekintete vált lényegivé: a versek, a fotók párbeszéde, a közel és távol közötti átjárhatóságok az apához való kapcsolódást tágabb finomhangolási lehetőségekké bővítették. A kiállításon elkapott reakciók szintén ennek a befogadói lehetőségnek a széles skáláját bizonyítják, azt, hogy a világ bizonyos értelemben a közössé tett tekintet miatt válhat kicsivé: a kolozsvári kiállításra például véletlenül sétált be egy gdanski erasmusos diák, de a személyes fényképek számos befogadót kéztettek a saját emlékezésre is. A kapcsolódás lehetősége továbbra is él: a kötetbemutató másnapján a marosvásárhelyi Kultúrpalotában nyitották meg a tárlatot.

‍