Versbe önteni az elbeszélhetetlent

Bizonyos dolgok túl összetettek, túl fájdalmasak és a kívülálló számára túlságosan nehezen érthetőek ahhoz, hogy regényformában és -terjedelemben el lehessen beszélni őket. Ilyen a Vajdaság elmúlt száz évének a története is – a két világháború, a délszláv háború, a multietnikus együttélés békeidőben is jelen levő nehézségei. Az ezek által okozott, évtizedeket felölelő kollektív és személyes traumák érzékeny, értő bemutatására egy történeti monográfia vagy egy több évados dokumentumsorozat tűnhet megfelelő médiumnak. Terék Anna legújabb könyve hihetetlen eleganciával cáfolja meg ezt az előfeltevést, műnemek között egyensúlyozva érző és átérezhető, ugyanakkor történeti igényességgel megírt módon hozza közelebb olvasóihoz a Vajdaság történetét.

A Jégre általában verses (család)regényként szokás hivatkozni, a verseket sorrendben olvasva valóban összeáll Erzsébet és János családjának három generációt felölelő története, az ő megszólalásaikon keresztül pedig körvonalazódik a vajdasági magyar lét általánosabb valósága is. A Jég olvasható azonban verseskötetként is, az egyes verseket szervesen összekapcsolja a narratív szál és a közös motívumrendszer, de nem teszi őket önmagukban értelmezhetetlenné. A könyvet a regényként való végigolvasása után (ez a lépés nem csak szükséges a valódi megértéséhez, de hamar belső olvasói szükségletté is válik, hiszen mint minden jól megírt regény esetében, az olvasó egyszerűen tudni akarja, hogy mi fog történni a szereplőkkel) néhány hónappal érdemes újra levenni a polcról, találomra felütni itt-ott, és megnézni, hogy az egyes versek önmagukban, a történet sodrásán kívül milyen jelentéseket hordoznak. Az epikán és a lírán túl a Jég a dráma műneméből is átemel tulajdonságokat, a könyv szereplőlistával nyit (Erzsébet; János; Partizán; Géza – Erzsébet fia; John – János fia; Júlia – Géza lánya, Erzsébet unokája), ráadásul minden vers egy, az alcímben jelzett szereplő monológja. Az innovatív forma magában hordozza a megoldást a bevezetőben már felvetett dilemmára. A kötet egyes versei szilánkok (van köztük ártalmatlan, sima tapintású, de éles, szabálytalan, húsbavágó is), ezekből a szilánkokból áll össze a mozaik, a Vajdaság elmúlt száz éve. „A teljesség igénye nélkül” villannak fel epizódok a háború borzalmairól, a fronton átélt és a hátországban megtapasztalt erőszak különböző formáiról, a különböző politikai rendszerek újabb és újabb elnyomási módjairól, az ezek között való útkeresés és önmeghatározás nehézségeiről.

A Jég egyik visszatérő, központi tapasztalata a háború, és ennek zűrzavara. Bár Erzsébet 1920 januárjában születik, az első világháború keltette káosz, Európa térképének átrajzolódása gyakorlatilag első pillanattól meghatározzák az ő és a családja életét: „aztán 1920-ban anyám már / nem tudott visszatartani / ettől a világtól, belekeveredtem / én is a zűrzavarba” (Jég). A zűrzavar Erzsébet és családja esetében az élet szinonimájaként értelmeződik. Erzsébet édesapja a vasútnál dolgozik, a család egy újabb és újabb vonatokhoz köthető lakóvagonban él, az „otthont” ez a vagon, nem egy ország jelenti. A trianoni békeszerződés érvénybe lépése után azonban égető kérdéssé válik, hogy „mik” is ők valójában – nem magyarok, hiszen az új felosztás szerint szerb területen születtek, de nem is szerbek, hiszen csak magyarul tudnak. A család generációkon átívelő otthontalansága, ezzel együtt pedig a személyes identitáskeresés kérdése az új, vagonon kívüli élettel kezdődik. A család újabb és újabb nyelveket tanul meg: Erzsébet és szülei előbb a horvátot, majd szerb területre kerülve a szerbet, János (Erzsébet férje) a második világháború során Amerikába menekülve az angolt, Júlia (Erzsébet unokája) Nyugat-Európában keringve mindig az aktuális ország nyelvét. A nyelv- és közegváltások zűrzavarában folyamatosan ott lapul a kérdés: Ki és mi vagyok én valójában? Az idegen nyelv idegen érzése a szájban generációkon átívelő tapasztalat, de az anyafölddel és az anyanyelvvel való ambivalens kapcsolat is, hiszen a háborúk sújtotta Jugoszlávia nem csak az otthon, de a szenvedés helye is, a magyar nyelv egyszerre kapcsolódik a család biztonságához, a politikai fordulatok általi veszélyeztetettséghez és a kisebbségi léthez.

A háborúhoz kapcsolódó másik elemi tapasztalat az erőszak. Ez a háború által gerjesztett erőszak megállíthatatlanul hullámzik a szereplők magánéletében, begyűrűzik az állítólagos békeidőkbe is. Erzsébet gyermeke a partizánok által elkövetett sorozatos nemi erőszak következtében fogan, János azért kell elhagyja az országot, mert Erzsébetet kiszabadítva megöl egy partizánt. Amerikában rájön, hogy az újvilág nem mindenki számára tartogat valódi új életet, nem tud megszabadulni a múltja nyomásától („Álmában folyton véres / nyomokat hagy a sivatagban. / Sebében ott az anyaföld, / a szepszistől nem múlik láza, / és vár, csak vár, / folyton reszketésben, / folyton gyulladásban” – Nyár), ő maga is bántalmazóvá válik fia, John és amerikai élettársa irányába. ­John felnőve, katonaként apja szülőföldjét bombázza porig. Géza, Erzsébet fia sokáig küzd származásának súlyával, később azonban katonaként, a háború véres kilátástalanságában pontosan ugyanazt teszi a civil nőkkel, amit saját (az anyján elkövetett erősza­kért gyűlölt) partizán apja tett Erzsébettel. A női szereplők az elsődleges áldozatai a háború által generált erőszaknak, a férfi szereplők az elszenvedettek hatására gyakran maguk is agresszorokká válnak, továbbörökítve ezáltal a háború okozta szenvedést.

Nemcsak a fájdalom és a szenvedés öröklődnek azonban tovább, hanem az a mód is, ahogy az ember bizonyos érzéseket, impressziókat megél. Terék visszatérő motívumok segítségével járja körül az öröklődés témáját, de felveti azt a kérdést is, hogy bizonyos dolgok családi kötelékek útján öröklődnek tovább, a közös múlt szüli-e őket, esetleg egyszerűen univerzális emberi tapasztalatok. Izgalmas példa ebből a szempontból a gyík motívuma. Erzsébet kiskorában torokgyíkot kap, és bár a betegségből felgyógyul, a nagy megrázkódtatások idején felnőttként is úgy érzi, egy kis gyík lakik a torkában, aki felissza a könnyeit: „érzem: a garatomban áll, / négy pici lábával / markolja torkom falát, / örökké szomjas: / a könnyeimre vár” (Torokgyík). Évtizedekkel később, az apja partizánmúltjával és az anyját ért erőszakkal szembesülve Géza is egy kis gyíkot érez a torkában: „számban egy / kemény kis gyík várja, hogy / beleharapjon nyelvembe” (Apám). Újabb évtizedekkel később Júlia, már Svájcban élve szintén felidézi a torkában élő kis gyíkot: „Egy jeges svájci sír mélyére / viszem, [a vele történteket – szerk.] / torkomban azzal a kis / kemény gyíkkal, ami / véresre kapar bennem mindent” (Nek raste). A gyík motívuma itt jelenik meg utoljára a könyvben, egyszerre hoz magával veszteséget és feloldozást – hiszen Júlia ezen a ponton mondja ki, hogy nem akarja továbbörökíteni a saját gyermekének a magával hozott szenvedést, ugyanakkor ez a szenvedés olyan szorosan összekapcsolódik a szabadkai léttel és az egykori haza emlékével, hogy az eltemetésével nemcsak  a fájdalom tűnik el, de történetek, tájak, nyelvek is.

Ennek az eltűnésnek a megakadályozására vállalkozik szimbolikus módon Terék Anna a regényével.

‍

Terék Anna: Jég. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2026.

‍