Három óriás arca – messziről

1685 így, messziről nézve a krónika lapjait, fontos évnek bizonyult az európai zene történetében. Ekkor, vagyis 340 esztendeje született a türingiai Eisenachban Johann Sebastian Bach, a szász-anhalti Halle városában Georg Friedrich Händel és a dél-itáliai Nápolyban Domenico Scarlatti. Néhány év teltével mindhárman a barokk muzsika valóságos világítótornyaivá lettek, akik, bár a zenei klasszicizmus eszmemagvai akkoriban már csírázásnak indultak, évtizedekre befolyásolták követőik alkotói stílusát – és persze századok pergésében sem fonnyadtak meg sem kompozícióik, sem a jelentőségük.

A két német és az itáliai zeneszerző életművének egyik közös vonása a billentyűs hangszerekre írt műveik kiemelkedő száma és minősége. Míg Händel és Bach virtuóz orgonistaként és orgonaszerzőként ismert, Scarlatti elsősorban a csembaló mestere volt. Billentyűshangszer-műveik valójában szakmai betetőzését jelentik e viszonylag bonyolult instrumentumok preklasszikus irodalmának, és reprezentatívak a barokk zene műfaji és ornamentációs arculatára nézve is. A basso continuo rendszere, a páratlanul kifinomult ellenpont-technika, a fúga művészete és a gazdag díszítésvilág nyilván orgona-, csembaló-, klavikord- (vagy később zongora)műveiket is átitatja. Hatásuk – közvetlen impaktjuk csakúgy, mint nagy távlatban értelmezett befolyásuk – így nem csupán általános zenei, hanem hangszerirodalmi is.

Hasonlóan közös jellemzőjük a gazdag oratorikus és liturgikus zenei teljesítmény. Miközben mindhárman főúri mecénások révén próbálták egzisztenciájukat minél biztosabb alapokon tudni, a különböző hierarchikus szintű egyházi intézmények sem kevésbé merültek fel jövedelemforrásként. Ami persze korántsem jelenti azt, hogy bármelyikük is pusztán anyagi indíttatásból alkotta volna egyházi, illetőleg liturgikus zenei műveit. Kétségbevonhatatlan istenhit is motiválta egyházközeli vétetésű remekeiket. Scarlatti a római Szent Péter-bazilika maestro di capellája lett, később V. János meghívására a lisszaboni udvarban a királyi kápolna kórusát és zenekarát vezette. (Igaz, életművének zömét operák és szonáták teszik ki.) Händel jobbára királyi alkalmazásban alkotta passióit, az Utrechti Te Deumát, a Messiást, a Sault, rengeteg motettáját, zsoltár-kórusművét, himnuszait. Egyházzenei műveihez képest ugyanakkor operái jószerével nyomtalanul „sodródtak ki” a zenetörténet szerpentinjén. Ami pedig Bachot illeti, az ő esetében még csak a megközelítő felsorolása is nehéz volna annak a temérdek kantátának, korálnak, orgonára írt korálprelúdiumnak, amelyek egyaránt tekinthetők klerikus alkalmazói tetszését kivívni hivatott „penzumműveknek” – és valóságos hitvallásoknak. Rendkívüli drámai mélységű passiói mellett a katolikus liturgia rendjét hűen követő h-moll Miséje szinte meghaladhatatlanul intim és grandiózus egyszerre.

Érdekes játék térképre vetíteni Bach, Händel és Scarlatti működésének terét, művészetük primer terepét. Bach működését főként Türingiában (Weimar, Arnstadt, Mühlhausen) és Szász-Anhaltban (Köthen, Lipcse) lokalizálhatjuk, tágabban értelmezett hatása így nyilván a német fejedelemségek területére jellemző. Händel hatásterülete ezzel szemben jellemzően a Brit Korona, legalábbis 1712-től. A Velencében tanult Scarlatti pedig a három nagy dél- és délnyugat-európai fővárosban, Rómában, Madridban és Lisszabonban tevékenykedett; Itália (illetve a modern Olaszország), Spanyolország és Portugália máig nagy tisztelettel ápolja is életművét és emlékét.

Míg Bach és Händel a kiteljesedett, kései barokk védjegye, Scarlatti a maga 555 billentyűshangszer-szonátájával a ritmus és a harmóniavilág, a motívumszerkesztés terén már egy következő kor előfutára, értelemszerűen „modernebbnek” tekinthető a két németföldi szerzőnél, ráadásul az ibériai zenei idióma magas muzsikába emelése révén zeneföldrajzi vonatkozásban is innovatívabbnak mondható. Händel zenéje királyi udvarok pompáját, a feltételek nélküli csillogást és nagyságot idézi meg, vallásos tematikájú zenéjében ugyanakkor igen bensőséges viszonyt tud kiépíteni késői hallgatóival is. Ami pedig a meghaladhatatlan Bachot illeti, gondolatvilágának elképesztő bősége, életművének terjedelme és zeneszakmai maximalizmusa, matematikai szépségeinek áradása méltán emelte szinte divinikus magasságba. Az ő muzsikájának csodálói olykor megalapozott félviccként mondják: bár se szeri, se száma az olyan zenészeknek, akik nem hisznek Istenben, nagyon kevés zenész van ugyanakkor, aki ne hinne Bachban.

‍