Hazafelé

Ma hétfő van, tehát ma Vera jön utána. Egy határozott mozdulattal a fejébe húzza a sapkáját, rá az egyenesre vágott bretonjára, amit így ki nem állhat, különösen nyiratkozás után. Vera az új nevelő, de máris jobban szereti, mint Ágotát. Ágota mogorva, mindig siet, soha nem kérdezi meg, hogy milyen napja volt, de leszidja, ha a tej véletlenül kiömlik a táskájában, pedig erről igazán nem tehet, vékony a karton, hamar átázik. Vera mindig késik, de kedves és puha a keze, olyan, mintha a párnája csücskét fogná elalvás előtt vagy ébredés után abban az öt percben, amíg ki nem rángatják a meleg takaró alól. A múlt héten neki is nyomott a krémből egy borsószemet a tenyerére, utána nagyon ügyelnie kellett arra, hogy le ne mossa, hogy aztán este, amikor Vera már hazament, az álma kamillaillatú legyen. Reméli, hogy ma is kap belőle, jobban szereti, mint a kisfiúk szobájának állott szagát. Răzvan a múltkor is bent felejtette a szendvicsét, csak akkor kezdték el keresni a penészes kenyeret, amikor Ágota ordibálva fenyegette őket, azzal, hogy ha nem takarítanak ki ebben a disznóólban, bizony Isten, nem viszik őket kirándulni. Pedig szeret kirándulni, olyankor mindig történik valami, a legutóbb például szinte a Bükkben felejtették kicsi Ionuțot. Nem vették észre, hogy lemaradt, még szerencse, hogy Ionuț jó hangosan tud káromkodni, azt hallották meg.

Már éppen vacogni kezdene, amikor meglátja a felé siető, széles mozdulatokkal integető Verát. Mielőtt elindulnának, a lány lehajol, ellenőrzi, vajon jól felhúzta-e a cipzárt a nyakán, nehogy ez a huncut szél valami rejtekutat találjon a torkához. Most egészen közelről látja a Vera álla alatti halvány, kifliformájú anyajegyet, amit apró pihék lepnek. Szívesen megérintené, de még nem merte megkérdezni. Verával azért is jó hazamenni az iskolából, mert Vera nagyon félős. Könnyen rá lehet ijeszteni. A múltkor például azt hitte, eltörte a lábát, pedig direkt csúszott meg a jégen, hogy becsapja. Mára azt gondolta ki, úgy tesz majd, mintha nekimenne a kukának és beverné a fejét. Ami már csak azért is lehetetlen, mert neki kemény feje van. Legalábbis ezt mondta a tanító néni, meg azt, hogy érthetetlen. Pedig ő majdnem mindent ért, az összeadást, a kettes hattyúaljának finom ívelését, sőt még azt is, hogy miért a se juca és nem a juca. Csak azt nem érti, hogy mások mit nem értenek.

Az első átjáró után elengedi Vera kezét, előreszalad egy hóból, jégből és sárból gyúrt buckához, egy olyanhoz, amit az udvaron is találtak a fiúkkal ma a nagyszünetben, sok munkájukba telt, mire teljesen szétrugdosták. Felszökik rá, arccal Vera felé, figyeli, hogyan közeledik a fázós lány, a két lábát kifelé fordítja, érzi, hogyan kúszik fel lassan a hideg alattomosan, a zokni és nadrág véletlen találkozásánál, és bár attól fél, hogy egészen a szívéig siklik ez a szúrós kígyó, úgy képzeli, hogy a sál, ami a tavalyi karácsonyi csomag legalján lapult, de nem örült neki, mert focimezt szeretett volna, majd megvédi, mint Batmant a köpenye.

Egyik kezét a csípőjére teszi, a másikat pedig, mintha valami botot fogna, könyéktől behajlítja, ujjait markolásra görbíti. Kész, meghódította az Északi-sarkot.

– Hóember lettél, Robi? – neveti el magát Vera, amikor a közelébe ér. – Pedig azt hittem, egy kisfiút kell hazavinnem.

Nem szól semmit, csak elmosolyodik, a szemébe húzza a sapkáját, egészen a szájáig, most tisztára úgy nézhet ki, mint egy nindzsa vagy egy betörő, nem is kell látnia, a lába ismeri az utat, újra előreszalad, beveszi az éles kanyart egészen a Malomárokig. A sarkon hatalmas villanyoszlop várja, a környező utca kábelei mind itt futnak össze. Sokáig sajnálta a póznát, úgy tűnt, a kötelek fogva tartják, aztán szép lassan elkezdett mélyzöld pikkelyzetet növeszteni, még egy kicsi, és a borostyán a tetejéig fog érni, a levelek pedig éjszakánként aranyszínűvé válnak majd.

Rátámaszkodik a kőkorlátra, táskája kissé előrebillen, innen nézi, hogyan hömpölyög tovább a szürke víz. Nem fárad el ez a sok hullám? Biztos kell legyen ennek a pataknak is helye, ahol megállhat. Ahol megpihenhet és szusszanhat egyet, ilyenkor bugyborékol egy nagyot. Mint amikor a fiúkkal böfögőversenyt rendeznek az iskolában. Közben észreveszi, hogy vele szemben, az árok másik oldalán két vízelvezető cső áll ki a falból, az egyikből víz ömlik a patakba. Nem meri sokáig figyelni a csobogó hangú vízsugarat, fél, hogy este majd bepisil. Régen gyakran előfordult vele, olyankor igyekezett a nála is kisebb Ionuțra kenni a dolgot, egyszerűen nem tehetett róla, sokszor álmodott a tengerrel, pedig nem is járt ott soha, még a román parton sem.

Vera újra utoléri, most már együtt mennek tovább, el a vízbe omló fűzfa mellett. Vera a múltkor azt mesélte, azért hajlik annyira mélyre ez a fa, mert az emberek megsúgják neki a titkaikat, odaadják neki a szomorúságukat, azt, ami túl nehéz, de a sok bánatot alig tudja mind magában tartani ez a kis fa, meghajlik a súly alatt. Most újra eszébe jut, amit a lány mondott, de nem érti: neki is nehéz a hátizsákja, rengeteg benne a füzet meg a könyv, mégsem jár az utcán úgy, hogy közben az ujjaival a földet sepri.

Megérkeznek a hazaút legjobb részéhez: a vasbeton híd előtt, a hengerpillérek közelében mindig kacsák tanyáznak. Sőt, Vera egyszer még egy patkányt is látott, és sündisznókat, de azokat éjjel, amikor neki már aludnia kell, pedig egyszer nagyon szívesen találkozna velük. Sebaj, a lány megígérte, hogy legközelebb lefotózza neki. Általában többen vannak a kacsák, de most bármennyire is keresi, csak egyet lát. Zöld fejű, fehér gyűrűvel a nyakán, alig akarja észrevenni őket apró gombszemével. Miközben várja, hátha mégiscsak közelebb jön a madár, a zsebébe nyúl, előveszi a kőkemény iskolai kekszet. Második szüneten rejtette oda, nagyon ügyelt arra, hogy a többiek észre ne vegyék, nem akarta, hogy azt mondják, éhezik, vagy nem adnak neki a gyerekotthonban enni, esetleg gúnyosan megjegyezzék, hogy az anyja meg az apja nem pakolt neki rendes ételt. Amióta Vera viszi haza, megbeszélték, hogy majd megetetik a kacsákat, de Vera feledékeny, sose hoz kenyeret. Óvatosan, nehogy elszakítsa, megbontja a zacskót, kiveszi az első kekszet, és a lehető legközelebb dobja az állathoz, aki villámgyors mozdulatokkal úszik a lassan pépesedő tallér felé, de nehezen, csak a harmadik próbálkozásra tudja lenyelni. A következő kekszet már három egyenlő részre töri, úgy dobja a vízbe. Vicces, ahogyan a kacsa mindig előrébb úszik az áramlattal, hogy minden darabot elkapjon. Úgy nézhet ki, mint ő tornaórán a stafétafutásnál.

– A kacsáknak van füle? – kérdezi, mielőtt a vízbe szór még néhány morzsát.

– Igen, csak nem látszik, elfedi a tolluk.

Ujjaival finom porrá őröl két kekszet, tenyeréből a vízbe próbálja fújni, de a szemcsék nagy része a jégszilánkokká fagyott havon landol. Nem baj, legalább jut a galamboknak is, pedig nem is szereti őket, olyan furcsán néznek, féloldalasan. A múlt héten valami a kőkorláton felejtette egy sárból és tollakból gyúrt galamb tetemét, a lábai az ég felé meredtek, kicsit úgy, ahogy ő jelentkezik az iskolában, csak félig felemelt kézzel, hogy bármikor leengedhesse, ha meggondolta magát. Azóta itt nem könyököl ki, óvatosan megy közel a peremhez, nehogy megérintse azt, fél, nehogy elkapja a mozdulatlanságot.

– És szíve?

– Persze. Az minden élőlénynek van.

– De akkor hogy nem fáznak? Őket nem bántja a kígyóhideg? – Vera kissé hezitál a válasz előtt, ő is benyúl a zacskóba, ujjai közt forgatja a kekszet, mielőtt vízbe dobná.

– Nem hiszem. Látod, nekik tollkabátjuk van.

Újra a piszkos vizet nézi, a mart kissé dermedt iszapjában jól kivehetőek a hártyás lábnyomok. Nincs belőlük sok. Olyan, mint amikor a grafithegyet hosszában végighúzza a lapon, néhol jobban megnyomva az élét, éppen annyira, hogy még ki ne szakítsa, de bemélyedjen a lap.

– A többi madár mind elment?

Vera nem válaszol, elmerülten nézi előbb a kacsát, majd a gyereket, végül óvatosan bólint.

– Akkor őket miért felejtették itthon? – Verát figyeli, vajon nem lesz-e mérges, mint Ágota vagy a nagyfiúk, amikor valamiről túl sokat kérdezgeti őket.

– Nem tudom. De mit szólsz, ne nevezzük el?

– Legyen Robi.

Már csak néhány keksz maradt a zsacskóban, lassan továbbindulnak, és ahogy közelebb húzódik Verához, újra érzi a jó illatot. Aztán lassan a kanális előtti részhez, a csupa sár mederhez érnek, itt már csak a poshadt víz és bomlásnak indult fűcsomók mindent átható szaga marad. Ennek a folyóvá dagadó olajos pocsolyának a medrébe valaki kitett egy széket, abból a kényelmetlen fajtából, ami az ebédlőben is van. Azóta is azon gondolkodik, hogy ki ülhetett rajta. Azt képzeli, mostanában az Isten üldögél ott, a lábánál egy eldobott sörösflakon, és néz felfelé, amíg el nem áll a nyaka, nézi az elhaladó embereket, őt is látja, amint reggel iskolába menet végighúzza a mutató- és középső ujját az érdes betonlapon. De az is lehet, hogy megunta az embereket figyelni, és helyettük inkább a sirályokat lesi. Vera szerint a víz miatt vannak itt, mert hiányzik nekik a tenger, és ez majdnem olyan. Buták ezek a sirályok, a tenger mégiscsak jobb.

Későre veszi észre őket. Egy fiú meg egy lány. Furcsa, hogy a kacsáknál a fiúk a díszesek és a lányok az egyszerű barnák, pedig a nagylányok mennyit készülnek reggel az otthonban, sokszor az ő fürdőjüket is elfoglalják, aztán mehet iskolába úgy, hogy fogat se mosott, szerencsére Ágotának nincs ideje mindenkit ellenőrizni. Előveszi a zacskó maradékát, a zsebe is tiszta morzsa, próbálja kirázni, de a makacs törmelék megül a varrásban. Kettétöri az utolsó épen maradt kekszet, igyekszik egyenlően elosztani, és bedobja a vízbe. Csak a fiú jön közelebb, a lány mozdulatlan marad. Hiába hunyorít, nem tudja eldönteni, hogy csak beleragadt-e az iszapba, vagy esetleg beteg. Félteni kezdi, talán neki nem elég vastag a tollkabátja, és most nagyon fázik, talán a hideg a szívéig ért, azért nem mozdul. A következő kekszet igyekszik közvetlenül mellé dobni, de a patak hamar felkapja, viszi tovább, a másik madár úszik utána, majd vissza. Tetszik neki az ív, ahogyan a kacsa fordul, mint aki pontosan tudja, hova megy haza. Ő még soha nem vesztődött el, de tegnap álmában eltévedt, és hiába rázta a felnőttek kezét, akiknek nem volt arcuk, mert senki nem segített neki, ő pedig nem tudta elmondani, hol lakik, nem emlékezett még a város nevére se, az utcanevek és házszámok összecsomósodtak a fejében, csak egy sűrű, ragacsos massza lett, iszapból volt az agya, beleragadt, aztán süllyedni kezdett, aztán bejött Ágota és kiabált, hogy ébresztő, és nem maradt más, csak egy furcsa, leülepedett keserű íz a szájában, amit még most is érez. Most már ő is enne egy darab kekszet, hátha elmúlik, de a zacskó kiürült. Azon kezd el gondolkodni, vajon nem maradt-e valami a tízóraijából, de mindet megette, mindig mindent megeszik, és még így is állandóan éhes. Csak a galacsinná gyűrt foltos szalvétát találja meg a táskájában.

Talán a kakaós tej segít. Mindjárt megkéri Verát, vegyenek egyet, a bolt csak egy kis kitérőt jelent, nem fogják ettől lekésni a buszt. Ha mégis, az sem nagy baj. Akkor kér még egy kekszet is, és visszajönnek Robihoz, és talán, ha az Isten felnéz rájuk a székről, azt fogja ő is gondolni, hogy milyen szép ívesen kanyarodtak vissza. De a boltig még van két utca. Addig még Vera keze után nyúl, oldalra pillant, hogy ellenőrizze a lány arcát, és kicsit megnyugszik, amikor a sár helyett újra a kamillát érzi.