.svg)
Ideges embereknek és lelkibetegeknek az igen enyhén ható, mindig megbízható természetes „Ferenc József” keserűvíz – reggel éhgyomorra egy pohárral bevéve – rendes bélműködést, jó emésztést és elegendő étvágyérzetet teremt. Világhírű idegorvosok s gyógyintézetek vezetőinek véleménye alapján a Ferenc József víz állandó használata az agy és a gerincvelő megbetegedéseinél is a legmelegebben ajánlható.
Látjátok, feleim, már ki amivel lát mostanában, okosszemüveggel, okosórával, okostelefonnal és okoslámpával. Minden okos, csak mi nem vagyunk azok, ez egyre nyilvánvalóbb. A világ soha nem látott ennyi képet magáról, de soha nem is értette kevésbé, amit lát.
Kánikula van. Nem metaforikusan – bár az is, hogyne, a metafora, az mindig. Amikor már hinnénk, hogy vége, a falak könyörtelenül visszasugározzák a meleget, arról téve tanúbizonyságot, hogy a városok kőből és betonból rakott oltárok, amelyeken nem áldozatot mutatunk be, hanem magunkat sütjük meg lassan, áhítattal. Semmi sem hűl le igazán mostanában.
A nyárba nyúló kormányválság különösen szép műfaj. Meg aztán a palackorrú delfinek is izzadnak – belül, ahol senki sem látja –, az uszony alatt is valami lapul, talán érzelem, talán gondolat. A válság szó elveszíti a súlyát, hiszen minden héten válság van. Megszokjuk, mint a kánikulát. Mint a palackorrú delfint, amely már régóta csak lebeg kényelmesen a tengerben, és orrát kinyújtva várja, hogy megcsodálja valaki. Ám a tehetetlenség – akár delfineké, akár embereké – legalább demokratikus érzés: egyformán átjárja a felháborodottat és a belenyugvót.
Ilyenkor jön jól a szerelem, vagy legalább annak az illúziója. Kígyók, almák, évák, ádámok – az édenkert alapkészlete ma is megbízhatóan működik, ez az egyetlen dolog, amiben az emberiség következetes maradt önmagához. A csábításnak ellen nem állhatunk, hiszen mi mással töltenénk a jövőt, ha nem csalódások orvoslásával és a beteljesülés kergetésével? A jövő különben szintén gyanús fogalom lett. Tíz éve még mindenki róla beszélt, most inkább csak a jelenről – ami néha mégsem jelenlét, inkább halasztás, nagy, kollektív levegővétel, amelyet elfelejtünk kiengedni.
Nem számoljuk ki előre a menekülés ritmusát. Lábbelinket ritkán takarítjuk. Halvány emlékeink vannak arról, hogy a régiek az oltár elé érve levették a cipőjüket, mert a szent tér más törvények szerint működik. Mi nem vesszük le, sietünk, kövezzük az utat okoseszközeink fényénél, és közben elfelejtjük megkérdezni: hova?
Látjátok, feleim. Minden okos körülöttünk, csak a kérdés nem változott: mik vagyunk? Porból vagyunk, okosporrá leszünk – de addig is itt a kánikula, itt a szerelem, itt a kő, amely tárol és lead, és a cipőnk kopik, mert mégiscsak megyünk valahová. Előre, hátra, oldalra – de megyünk.
