Kapitalizmus-karikatúra a sekély vízben

Gondosan összeválogatott alkatrészekből és pontosan megszerkesztett tervrajzból épített vitorlásra van szüksége egy szerzőnek ahhoz, hogy a hajós történetek és a kapitalizmuskritikák óceánján világítótorony nélkül kalauzolja el sikeresen az olvasót szárazföldtől szárazföldig. Legutóbbi regényében Orcsik Roland erre a kapitányi szerepre vállalkozik: a Hordozható óceán főszereplőjének üvegbe zárt vallomásait tartalmazza azokról a tapasztalatokról, melyeket egy fogyasztói társadalmat allegorizáló luxushajó alkalmazottjaként szerzett.

A regény paratextuális elemei valamelyest fals világításba helyezik a történetet: az ezek alapján formált olvasói elvárások közül kevés az, amely a regény végéig ellenáll az óceán öntörvényűségének, mégse lesz hajóroncs ebből a prózatörekvésből az utolsó fejezet végére. A borító és a fülszöveg alapján az olvasó egy szatirikus hangvételű, groteszk stílusú, kulturálisan diverzifikált és kissé összefüggéstelen kalandregényre számít. Kezdetben a kötet azonban egy teljesen hihető fejlődésregényként olvasható, főhősének karakterfejlődését a NATO-bombázások okozta társadalmi széthullásból és az elbeszélő vajdasági kisebbségéből indítja. A barátja, Pocok által felkínált lehetőség tökéletes menekülési lehetőség a hazai tántorgások és a családi bezártság elől. A hatalmas luxushajón pedig kezdetét veszi az ismert eat the rich narratíva, melynek helyszíne felébreszti ennek a vízi utazásformának az antikvitástól egészen a modern irodalomig terjedő előképeit. A nyaraló felsőosztály számára a hajó egy spektákulumszerű utópia, miközben a beosztottaknak folytonos robotolás és szenvedés. A luxusgépezet látszólagosan egy kozmopolita paradicsom, azonban hamar kiderül, hogy tulajdonképpen ez is a nyugati felsőbbrendűség tákolmánya. A hierarchiára és az osztályberendezésekre reagáló, néhol sablonos társadalomkritika azonban határt húz ezeknél a bináris szélsőségeknél; a szatirikus jellemzés megáll a hét főbűnben hempergő, karikatúraszerű gazdagok folytonos sárba döngölésénél és a robotoló beosztottak monoton mindennapjainál.

A regényt két jól válogatott mottó előzi meg. Először a homéroszi eposzból kiragadott hermészi szólamot olvashatjuk, amelyben az isten segítséget ígér Odüsszeusznak: kiszabadítja őt és társait a Kirké által rájuk helyezett átok alól. Ez ugyanúgy utal a fogyasztói attitűd disznószerű torkosságára, mint ahogy előre jelzi a regény nonszensz lezárását is. A második mottó a Kispál és a Borz együttesnek a Jönni fog egy lovas című dalából származik. A kettő együttese az antik történet posztmodern és intertextuális újraértelmezésének lehetőségét sugallja. A regényben tulajdonképpen egy olyan anti-Odüsszeiát kísérünk végig, amelyben a főszereplő nem az idealizált otthon biztonságába szeretne visszatérni, hanem a képzeletében fokozatosan széteső országtól szeretne minél távolabb maradni: „Nem velük volt bajom, hanem azzal az örökséggel, amit a széthullott ország hagyott rám” (135.). Magyarország fragmentált, nehezen megragadható, néha befeketített entitásként jelentkezik, amely szerencsére nem a trianoni határmeghúzások traumáit idézi elő, hanem sokkal inkább az otthon és a hovatartozás kérdéseit feszegeti egy folyamatosan mozgásban lévő és különböző kultúrákkal találkozó voyeur szemszögéből.

Az elcsúszás és szétesés az elbeszélő származásán túl a nyelvi identitásában is érzékelhető. A narratíva egy saját nyelvétől egyre távolabb kerülő szubjektumot mutat be, aki beszédében vissza-visszahallja saját dialektusának jellegzetességeit, a regény végére azonban ő az egyetlen, aki nem ismeri fel egy magyar menyegzői dal sorait. Kisebbségi sérelme néhol felüti a fejét, azonban ezt a sok lehetőséget magában rejtő beszédhelyzetet meglepően sekélyes karakterfejlődés követi. A történet nem személyes motivációkból hozott döntések sorozata, amelyeket csak néhol befolyásolnak a viszonyrendszerek, hanem épp ennek az ellenkezője. A hajón tapasztalt diverzitás sem mozdítja ki őt kellően a saját burkából, hiszen ideológiailag ugyanabba a pozícióba érkezik vissza, amelyből a regény elején elindult. A hajóra szállás és zenei karrierjének mozzanatai bizonyítják ágenciáját, viszont nagyrészt a cselekmény fordulatainak bábjává válik: ebben a világban a magasabb erők játéka miatt nem is lehetséges a fejlődés. Már a kötet elején elhangzik, hogy a „láthatatlan szereplők előre lezsírozzák az üzletet” (13.), ám ez a kijelentés a történet nagy részére igaz marad, a hajó háttérrendszeréről ugyanis nem tudunk meg sokat, csak azoknak a bábuknak a játékáról olvashatunk, amelyeket a késői szakaszban lévő vadkapitalizmus láthatatlan kezei mozgatnak.

A történet helyett a prózastílus az, amely igazán jól közvetíti a hajó tapasztalati rétegeit. Alapvetően egy első szám első személyű elbeszélővel evezünk egy csónakban, és bár a kalandok tétje nem igazán lényeges, az akció pörgősnek tűnik a kellemesen hullámzó prózaütemnek köszönhetően; ez a szorosság teremti meg azt a klausztrofób érzetet is, amely tükrözi a hajón ragadottság érzetét. A prózapoétika „magyarságába” íródik bele a hajóra csoportosult többnyelvűség és kulturális változatosság is: van, hogy az elbeszélő érti az elhangzottakat, van, hogy csak rálegyint. A különböző, összeollózott referenciák hasonlóképpen gazdagítják a történet világi és kortárs kiterjedését, a szereplőépítésnek pedig egy olyan láthatatlan feladatát végzik el, amelyre más történetmesélési elem e kötetben csak ritkán tesz kísérletet. Az egyik ilyen niche referencia a Dylan Dog című képregénysorozat, amely horrortisztikus témáival, szürrealista stílusával és burzsoáellenes retorikájával (ami a néhol igencsak visszataszítóan vulgáris megnyilvánulásokban érezteti hatását) hasonlít a regényhez. Ezeket a hivatkozásokat azonban mindvégig finom érzékkel tartja egyensúlyban: a végeredmény nem kompiláció lesz, hanem egy olyan kortárs helyzetről adott korkép, amelyben az egyén nem tud kiszabadulni egy olyan apparátusból, amely futószalagokon gyártja a fogyasztható tartalmakat. A szövegbe továbbá beékelődnek rendkívül érdekes kísérletezések, többek között az elbeszélő semmiből ránk borított joyce-i tudatfolyama, vagy az Utolsó Náci elnevezésű törpeember mágikus kántálása, amelyek felhívják a figyelmet a regény korábban említett nyelvi problémájára is, így adva kapaszkodót az elbeszélő nehezen megközelíthető identitásához.

A felszínes kapitalizmuskritika helyett érdemes inkább az ignoráns egyének kritikája felől olvasni ezt a regényt. A Bildungsroman nem járható út; a narrátor kijelenti a történet végén, hogy „nem tudok hinni semmiféle társadalom- vagy emberjobbításban, kutyából nem lesz szalonna, sem karácsonyi szaloncukorka” (293.). Ebből a végkijelentésből vissza lehet bontani a korábbi kulturális, szexuális és vallási különbségekre tett megnyilvánulásokat, és talán ki lehet azt is jelenteni, hogy Golyó abszolút nem látja át (vagy nem akarja átlátni) azokat a politikai rétegeket, amelyek a különböző kisebbségek realitásait szabályozzák: a hidzsábos nők a férfitekintet tárgyai, a homoszexualitás addig tűrhető csupán, ameddig megmarad a négy fal között, a nők elleni erőszak jelensége megkérdőjeleződik, az anorexia mélyebb megértésére nem történik kísérlet. Az empátia hiánya végül is érthető, hiszen ebben a világban a túlélésen és a saját érdekek védelmén van a hangsúly. Ilyen értelemben erősebb lett volna, ha egy konvencionális narrátort követnénk, aki, miután felkapaszkodott a bérét fizetők asztalához, rájön, hogy eddig ő is pontosan hozzájuk hasonlóan gondolkozott. Ez viszont nem történik meg; a regény egyik tragédiája az, hogy a főhős ugyanaz marad, hiába az újfajta tapasztalatok vagy kiépített kapcsolati háló, képtelen saját környezetére reflektálni. Szerencsére egy másik szereplő végül felhívja a figyelmét a sztereotipikus gondolkodására, csak azért, hogy rájöjjünk, Golyó vajdasági identitása is a balkán férfiklisék magjából ered.

A fejlődésregény kerete tehát átalakul, sőt mutál, ahogyan Orcsik bevezet egy először egyszerűen kriminek tűnő cselekményszálat, ami később egyenesen egy sötét mágiás orgiába torkollik, amelyben az olvasó és az elbeszélő egyszerre kapkodja a fejét, azon gondolkodva, hogyan is kerültünk ide. A jelenet végül nem lesz kielégítő tetőpontja a történetnek, hiszen a műfajkeveredésre korábban nem történt elegendő utalás, arányaiban pedig teljesen eltörpül az addig felépített elvárások mellett; mellesleg a főszereplő jóllétéért sem aggódunk.

A regény élvezetfaktora az olvasás hajóútján az olykori tengeribetegség fenyegetésével marad meg. El kell döntenünk azonban, hogy milyen szemszögből olvassuk a könyvet. Kaphatunk egy informatív, bár felszínes társadalomképet a kapitalista világ különböző szegleteiről, szórakozhatunk az elbeszélő kifigurázásán, feltérképezhetjük az utalásokból összeollózott adathálót, vagy elfogadhatjuk a groteszk befejezés lehetőségét. Az összes értelmezési lehetőség súlyát azonban nem fogja elbírni a vitorlás; vigyázni kell, hogy ne ragadjon magával az óceán, hanem a felszínen maradva evezzünk a legközelebbi szárazföldig.

‍

Orcsik Roland: Hordozható óceán. Cser Kiadó, 2025.

‍