(ki)szolgál(tat)

Mindenki keresse a saját halálát. Éva búcsúzott így Mihálytól, azóta sejtem, hogy az ember autonómiájának feltétele, hogy a szabadság egyetlen lehetséges mértékegysége, fokmérője és szubsztanciája a saját halál fel-vagy megtalálása. És persze Nádas óta azt is gyanítom, hogy nem elég a saját élet, saját állapot realitása, saját észlelés, saját egoizmus, saját élet vagy saját szívverés. Barnás Ferenc pedig olyan szótárat alakít ki, amiben a saját címszó egyszerre definiálható a legszemélyesebb, ugyanakkor bármiféle földrajzi-politikai-társadalmi-történelmi tényező által be nem határolható, már-már naivan az univerzalitás irányába elmozduló jelentésen keresztül. Az ilyen típusú egymásba huzalozás teszi lehetővé a meghalás (illetőleg: halódás) pillanatának folyamatszerű, évekbe nyúló eseményjellegének megragadását. Hogy egyidejűleg legyen igaz egyes szám harmadik személyben, többes szám első személyben, latinul és magyarul: Most és halála óráján.

Barnás Ferenc legújabb regénye az életmű korábbi darabjaihoz inkább témájában és világképében illeszkedik: a nyugdíjba vonult pszichológus, Torjai Endre Magyarországról emigrálva az óceániai térségbe költözött, utazásai során szeretne szembenézni múltjával, önmagával, mindeközben pedig fel szeretne készülni a halálára. Egész életében menekült, mindennapjait az alkohol, a szorongás, a másokhoz való kapcsolódás lehetetlensége, az otthontalanság érzése hatja át. Állandó tranzitzónákban láttatja Torjait a regény: repülők, buszok, motelszobák, bérelt lakások, ezek a fél(ig)-állapotok, fél-el(e)mek olyan átmenetiséget konstruálnak meg, mely a hangulatteremtésen túl komoly poétikai funkcióval rendelkezik. A kilencedik kapcsán Esterházy azt mondta, bátor könyv, amely ismeri a félelmet. Nos, a Most és halála óráján nem csak ismeri, de egyenesen megmártózik a féle­lelemben, fürdik benne, átáznak a lapok, a sorok, csupán a reszketés miatt nem mállnak szét az oldalak. Hiszen a félelemnek dialektusa és pragmatikája van, egyes szöveghelyeken (különösen a kommunista országba tett látogatás leírása esetén) mintha maga a harmadik személyű narrátori nyelv lenne a ki-és megfigyelő apparátus, a redundánsan ismétlődő részek ebben az esetben nem válnak túlírttá, csupán fokozzák a szorongást, nyomasztóvá válnak, elidegenítenek. Ez a nyelv aztán le is leplezi a (mindenkori) diktatúra működésmódját, önmaga kritikusaként lépve fel. A külső pozíciójú elbeszélői szólam így nyer értelmet, az olykor látszólag következetlenül egymás perspektívájába csúszó főhősnek és elbeszélőnek kölcsönösen van szüksége egymásra az önreflexió (olykor kései) megvalósulásához: „Tudta, hogy egy ennyire kiszolgáltatott embert nem figyelhet” (99.). De szerzői utasításként olvasva a regény ezen pontján a befogadó is magába tekint, vajon olvashat-e tovább, figyelhet-e még, igen, olvashat és figyelhet, hiszen a szöveg jelenlétében ő maga is kiszolgáltatottá válik, arra senki nem figyelmeztetette, hogy a nyílt tudat, melyben Torjai szenved, ragályos betegség.

A megjelenített világ redukált, ebben a valóságban nincsenek tárgyak, szereplők is alig akadnak, s ha mégis, személyükhöz egy név vagy funkció kapcsolódik, arc semmiképpen sem. Hang viszont igen, a telefonos segélyszolgálat révén, ahol a főhős egész életében dolgozott, vagy a dán neurodivergens kisfiú miatt, akinek artikulálatlan üvöltése újbóli költözésre készteti a férfit. Atonális kiáltásokkal van tele a szöveg: egy epilepsziás lány hörgései, egy rendőri atrocitás áldozatául esett férfi ordítása, egy háborút megjárt anya magzatig ható visítása és egy életen át tartó passió nyögései. A mű formateremtő alapelve lesz a kérdés, hogy miként lehet mindezt lekottázni. Gorkij szerint története annak van, aki eltört, s bár Torjai sokszor eltörött, életeseményei mégis másodlagosak, a regény nem cselekményközpontú, ennél sokkal másabb téttel bír. Érdemes talán a főszereplőt úgy elgondolni, mint egy kifeszített tudatot, megnyúzott és kiterített, csupa idegvégződésből álló, mindent áteresztő bőrt. Megkockáztatom, a tudat nem a megfelelő kifejezés, hiszen visszatérő mozzanat a regény egészében az, ahogyan Torjai számára, bár fogalmi tudása van a fizika törvényeiről vagy a pszichológia állításairól, a fejezetcímekké emelt ősingerek, a víz, a levegő, a föld és a tűz fémjelzik az egyetlen felfogható és befogadható valóságot. Izgalmas megoldás az, ahogyan ezeket az érzeteket a szerző nem parcellázza fel az érzékszervek mentén, a belső érzetáramlások így nem irányítanak, csupán médiumként szolgálnak. A test ebben a holisztikus szemléletben valami, a kultúrán, a szokásjogon, a rítusokon túlmutató entitás, ami jelez, amit nem lehet szabályozni, az abjekt tárgya, és mindenek előtt (vagy fölött) sebezhető. Én éppen ebben a sebezhetőségben látom egyrészt a könyvnek az egzisztencializmus hagyományához kapcsolhatóságát (melyről számos kritika nagyobb szakértelemmel érvel), s melyet én csak azzal egészítenék ki, hogy ez a regény abban az értelemben is létezésfilozófiai, hogy egzisztenciájában érinti meg az olvasót, másrészt pedig valamiféle megoldásjavaslatát. Az aszkétizmus (melyre főhősünk számos ponton mutat hajlamot), az önmaga kiüresítése és az önkéntes lemondás mintegy a szabad akarat legtisztább megnyilvánulási formáiként fogalmazódik meg, a szabadság vagy predestináció tehát nem teológiai vagy morálfilozófiai kérdés, sokkal inkább zsigeri, a vérkörökben keringő: sejttermék, haláltermék, lélektermék. A narráció néha értelmező gesztusokat társít a szenvedéshez, így próbálva meg önmaga számára strukturálhatóvá, a kognícióba beilleszthető jelenségként megragadni azt, ám a sebzettség mint (bizonyos mértékben egyetemes) megosztható tapasztalat végső soron az egymáshoz való kapcsolódás legvalódibb, inkorporális lehetőségét teremti meg: „Mintha az információ nem is a tudatába, hanem a mellkasába hatolt volna be, amely először összerándult, majd megfeszülve nyomás alá került, Torjai másodpercekig nem kapott levegőt (…). Amikor visszatért az öntudata, már a százkilencvenhárom áldozat egyike volt, aki a megsemmisülése előtti percekben még magánál volt, még nem veszítette el az eszméletét” (180.).

Egyetlen mondatból is érzékelhető a kötet paradoxális vállalkozása: végre élni, és (vagy?) rákészülni a halálra. Kérdés tehát, hogy a szerző képes-e olyan narratív eljárást találni, mely nem szétfeszíti a regényt, hanem a disszenzust – annak produktív, a megszokottat megzavaró és felforgató erejű értelmében – mint a művészet egy alapvető érdekeltségét mutatja fel. Az egyik lehetőség az azt, hogy játéka a maga öncélúságával, oda-vissza mozgásával: azt képzeli, hogy, azt álmodja, hogy – álomjáték, képzeletjáték, haláljáték. A plasztikusan és nagyfokú érzékiséggel megírt magzati létet megragadó jelenetek vagy a különféle tudatállapotok, a láz, a delírium és az álom, az az agyműködés, melyet alapvetően emlékek szerveznek és káoszosítanak, néhány emlék pedig csomósodik, meg-megakasztva az elbeszélést, szóval ezek a tudatot meghaladó pillanatok, melyek a túliságot (vagy ha úgy tetszik: transzcendenciát), a létezés másfajta valóságait nyelviesítik. Mert elaludni olyan, mint egy kicsit meghalni: mindkettő kegyelmi állapot. Egy másik lehetőség az, ha az allegorizálás felől közelítünk a regényhez: Magyarországon kívül minden helyszín fiktív, ahogyan a főszereplő diagnózisa vagy szülővárosa, a kontinensek és az elmúlt száz év háborúinak, nagyhatalmainak megnevezése is. Ezek a kifejezések amellett, hogy elemelik a hétköznapiság talajáról a történetet, majdhogynem lehetővé teszik azt is, hogy példázatként olvassuk az ember haláláról, méltóságáról, szabadságáról értekező sorokat. Ezek a kérdések ugyanis kívül esnek az egyén fizikai, kognitív, érzelmi tapasztalathalmazán, a reprezentáció hiányából fakadó akut krízisre pedig csakis a metaforizáló-analógiákat kereső-mítoszokat mesélő nyelv felelhet. És a példázat olyan „jelenés”, melyben egyszerre jelenik meg a valóság közvetlen tapasztalata, a felmerülő kérdések tételes megnevezése, a világ belátható és homályban maradó része. Egyszerre kifejezés és nyugtalanság,¹ olyan teljes jelenlét, mint a tengerpart és hullámok ritmikus találkozása. Teljes kiszolgáltatottság.

Barnás Ferenc: Most és halála óráján. Jelenkor, 2025.

Jegyzet

¹            Lásd bővebben Andrei Pleșu: Jézus példázatai. Az elmesélt igazság. Kolozsvár, Koinónia, 2019.

‍