Kikelet (regényrészlet)

Testvérek

‍

Vyljemet a szokásos megsemmisülésérzet járja át, amint a lépcsők felé veszi az irányt, de már gyakorlatiasan palástolja. A főbejárat mellett nem áll Kék Rózsa felirat, csupán a Népvéd jelvényével ellátott táblácska – íme a titkosrendőrségük hírszerzési osztályának kirendeltsége. Egy tisztességesen felügyelt, jóváhagyott, irányított környezet…

Vyljem az apró dolgok rikításához szokott: Nadja kitűzőjének erős vöröséhez, az irodájában a főparancsnok portréjáról visszatükröződő arany napsugarakhoz, Dariu szemeinek vigyorgó kékjéhez, a kikeleti gyümölcs egészséges narancssárgájához, vérvörös pettyeihez. A Kék Rózsa társalgójába érve azonban szélsőséges ingerek és szokatlan árnyalatok kavalkádja ejti zavarba – az itt munkáltatott nők többsége Második Provincia-i ruhákat hord, azonban jó néhány lány viselete idegenbélinek hat. A felületesen kivilágított földszinti tér hullámzik Vyljem előtt a festett hajszínektől (átlagos nők nem festhetnék a hajukat), a harsányságtól, a valószerűtlen jókedvtől. Túl sok az egész. Ha a lányok felemelik karjukat egy ölelésre, látni a csupasz hónaljukat (pedig a hazai nők nem borotválkoznának). Vyljem biztos benne, ezen a helyen ő az egyetlen férfi, akit ezek az izgató eltérések nem feltétlenül tesznek boldoggá.

A gramofon az italospult tövéből egy buja, egyszerű dalt csikorog. Felkarcolja Vyljem gondolatait. Van egy lány, gyakran énekel a társalgóban, Vyljem az ő előadását jobban kedveli. Énekét öt provincia különböző nyelvein és egységnyelven is hallotta már.

A csíkos tapétás falhoz húzódik, törekszik sekély lélegzeteket venni – képtelen beazonosítani a Kék Rózsa illatait; ez édes, nem frissítő, mint a sós tengeri szellő illata; erősebben fojtogat a csatornabűznél, töményebb Csernport domboldalon fekvő gyárainak füstjénél, melyet rosszabb napokon a kikötő felé sodornak a légáramlatok. Első látogatásai során még a szemébe húzta az akkori, őrcsoportvezetői sapkájának ellenzőjét. Egyenruhák, színes göncök, bőr a bőrön mindenütt, nevetés és türelmetlenül, fürgén csúszkáló vagy éppen ráérősen vándorló kezek a testeken… A lépcsőn, az árnyékok alatt eltűnő párosok… Vyljemnek nem fért a fejébe, miként létezhet egy ilyen hely. Egykor nyugtalanította a kérdés. De amit nem ért, azt nem szükséges tudnia, a megkérdőjelezés itt nem erény.

A Kék Rózsa áll, Szilvit itt kellett keresnie. Ennyivel foglalkozhat.

A társalgóban körbejáró tekintete mégsem találja a nővére borzos fejét. (…) Vissza kell nyelnie a torkából az ebédjét.

– Szervusz!

Vyljem felriad. Lefelé pillant. Egy szőke, kedves arcú lány oldalazott hozzá a fal mentén. Illata, akár az olvasztott cinező gyantáé. Nem problémázik, amiért karja a fiú karjához simul, amiért tolakodva kerül a közelébe. (Szilvi egyszer, egy józanabb pillanatában motyogott valamit arról, hogy itt a testnek addig van értelme, amíg érintkezésre kényszerítik.) Alacsony, alig észrevehető – a kikeleti Marie Künischre emlékeztet –, határozottnak kell lennie, ha fel akarja magára hívni a figyelmet. Vyljem jól ismeri. Ela az. A fiú nem ért a sminkeléshez (Második Provincia-i nők nem kenik ki magukat), és a lányt elnézve, mérget venne rá, Ela sem.

Ela belemarkol Vyljem könyökhajlatába, Vyljem pedig haragosan elrántja a karját, cserébe ő markol Elába és húzza egy félreeső, üres, kopott fotel közelébe.

– Hoztál nekem valamit? – suttogja Ela. Lelkesedése, ritka módon, őszinte, ahogyan igyekszik meglesni, miért turkál Vyljem az egyenruhazsebében.

– Hogy van Száya?

– Előbb a valorját.

Pénzt. Vagy: értéket. Felhasználhatót. Ritkaságot. Titkot. Vyljem megfogja a lány kezét, és átkozza az apró tenyerét. Nem tudja, Ela valójában milyen szakavatottan rejti el a csempészárut a markában, kevés ruhájának redői között. Lehajol hozzá. – Jeszenyin küldi. Dohány a Harmadik Provinciából.

Ela feljajdul örömében, mellkasához szorítja a kis dobozt, amit Vyljem átadott neki.

– Köszönöm!

Melyik a jobb? Ha az ember a legjobb barátja meg a prostija között válik csempésszé, vagy az, ha a hazáját lopja meg egy kikeleti megbízására?

Ela megnyalja a felcserepezett ajkát, majd felpillant Vyljemre. – Nem sokat látom mostanság. És nem azért ül annyit a szobájában, mert dolgozik. Próbáljuk a többiekkel, tudod te… Elterelni róla a figyelmet, de na, tudod… Van, aki ragaszkodik Száyához. Beteg, igaz? – fürkészi Vyljem arcát. Egyetlen pillanatig hezitál, majd belelendül: – Figyelj, gyere, megmutatom a szobám, cserébe te meg elmeséled, mi a baja Száyának. – Megsimogatja Vyljem gallérját. – Na? Hosszú napod volt… és nem vágysz haza…

– Hagyj békén, Ela – tolja le a fiú érdektelenül Ela kezét.

– Több szín van az arcába’, ahányszor kijössz tőle. Te érted, mi a baja, Sztajkovics – komolyodik meg a lány. A fiú orra alá nyomja a pakk cigarettát. – Ez segíthet rajta? Mondd meg, kivel cseréljem el, hogy cserébe adjon valamit, ami…

Vyljem riadtan elkapja Ela csuklóját, ezt is letolja az oldala mellé. – Száya nem érdemel tőled ennyi kockázatot – szűri ki a fogai között. – Anton üzeni, hogy csókol. És most tűnés!

Nem érdekli, mihez kezd a lány, faképnél hagyja, mintha sohasem beszélgettek volna. Ela is rég tudja, ez a legokosabb, amit tehetnek.

Vyljem átmenetel a társalgón a szemközt nyíló folyosóig. Lépteinek céltudatossága megvédi, dohányzóasztalok, fotelek és kanapék között, szagos füstpamacsokon át tekereg. Ha megszólítják, úgy tesz, mintha nem hallaná a zene és az emberek fecsegésének elegye mögül. Kerüli az összemelegedett jelenlévők látványát és legfőképpen a nők tekintetét.

Még a végén felismernék őt azon tisztként, aki rendszeresen bejár Száyához.

Azonban itt senki sem tudja, hogy Száyát egykor még Sylviának nevezték, és hogy a Sztajkovics az apai neve.

Közel két éve játsszák ezt. Ennek ellenére Vyljem helyben megsemmisülne, ha valaha kiderülne: testvére a Kék Rózsa alkalmazásában áll – és erről csakis az öccse tehet.

‍

„Bájcsevej”

‍

– Szóval a kikötőbiztosnak nincs sok ideje olvasgatni – állapította meg Petrov. Rövid szünetet tartott, épp annyit, hogy Nadját kizökkentse. – Másra mégis ráér – folytatta, és kihúzta kezét az egyenruhazsebéből, a lányra mosolygott. – Sokat beszélgetsz vele négyszemközt?

Nadjával a feje tetejére fordult a nappali. Arca kifejezéstelen maradt. De túl későn sikerült kinyögnie a választ. Tudta, hogy Petrov is érzi ezt.

– Bocsánat…?

Mi van, ha hallanak minket?

Lehetetlen. Lazulj el. Hagyd a rémeket!

– Arra vagyok kíváncsi, hogy ifjabb Sztajkovics elvtárs megvan-e olyan lökött, hogy kihagyja annak csodálatos lehetőségét, hogy időt töltsön egy ilyen helyes lánnyal, mint te vagy, Nadja? – húzta még szélesebbre a mosolyát a bajsza alatt Petrov, és hintázni kezdett a talpain.

– Ő… Ő néha beszámol nekem a napjáról, ez minden, kérem – mondta Nadja, máris árulónak érezve magát. – Úgy gondolom, ez segít neki megoldást találni egyes problémáira…

– Halálosan unalmas egy pofa ez a Sztajkovics, mi? Nadja, tudja… Én szaftos ügyekre specializálódtam. A beosztásnál vagyok altiszt. Érdekelnek az emberek. Sosem kérdezte még Vyljemet mondjuk… Nézzük csak, a gyerekkoráról?

Petrov eközben visszaballagott a kanapéhoz. (…) Várakozóan leste Nadját, akit kizökkentett, hogy a férfi a semmiből magázni kezdte őt. A temérdeknyi részlet elemzése teljes mértékben felemésztette a figyelmét, gondolatait, erejét.

Petrov piszkosul tudta, mit csinál és kivel áll szemben.

– Nem lenne szép az ennyire személyes ügyeivel foglalkoznom, elvtárs.

– Ez oltári hülyeség! Ki találta ki ezt? Egyáltalán miért vannak személyes ügyei? Itt vagyok én, például, bármit felvállalok, amit valaha tettem – tárta szét nagy lendülettel a karjait Petrov, majd hátravágódott, szétterpeszkedett a kanapén. – Cserébe elvárhatom, hogy az elvtársak kölcsönös tiszteletből ugyanolyan őszintén felvállalnak előttem bármit, nem?

– Így van – suttogta a szőnyegnek Nadja.

– Na hát, akkor! Itt van például ifjabb Sztajkovics egy borzasztóan figyelemre méltó gyerekkorral. Komolyan, sosem mesélte? – Meg sem várva a válaszát, összeráncolt homlokkal nézett a lányra. – Maga beszélt már neki a saját gyerekkoráról?

– Nem szívesen nosztalgiázok. – Nadja szíve ott dobogott a meg-megremegő hangszálai alatt.

– Megértem. Maga még kiskorú. A szülei mégis elküldték munkába.

– Nem ők küldt…

– Persze hogy nem. Magától jött. Tudom. Kellett a tető. Az apja nem biztosította az ilyesmit odahaza, mivel…?

Nadja lehunyta a szemeit. Petrov közben még hangosabban elismételte: mivel?

– Édesapám meghalt, elvtárs, még amikor én…

– Igen, munkahelyi balesetben – vágott a szavába Petrov, mintha Nadja tehetne mindenről. – Hanyadik emeletről zuhant ki? Három?

– N-negyedik, elvtárs.

– Igen, négy. Én azt hallottam, ugrania kellett.

Vagy meglökték. Nadjának hányingere támadt, amint visszakényszerítette magába a pityergést. Hibátlan tempóban lélegzett.

Szokása volt aszerint besorolni az embereket, hogy megfigyelte arcmimikájuk, mozdulataik, beszédük sokszínűségét, netán leegyszerűsítettségét. Minél kifejezőbb mert lenni egy illető, annál kevesebb félnivalója volt. Minél hatékonyabban öltötte fel a közömbös érzelemmentességet, annál valószínűbben tartotta magát egy sebezhető, eltüntethető, kiszolgáltatott senkinek a Második Provinciában. Petrov az előbbit képviselte.

Nadjában a két véglet örökösen viaskodott. Hisztérikusan szeretett volna rárivallni Petrovra, hogy tűnjön a Népvédelmi Alakulat átkával együtt a házából, ugyanakkor félelme meggyőzte arról, hogy ha élni akar, visszaszív mindent, lehajtja a fejét, és egyetlen szánalmas szipogással túllép az apja felhasított emlékén.

– Bányáink aranya! Szörnyű, Nadja, hogy nincs ki együttérezzen magával! Sztajkovics ott lenne. Miért nem beszélt neki soha erről? Cserébe biztosan megosztotta volna, mi történt az anyjával, és mindketten jobban jártak volna.

Most az egyszer úgy érezte, Petrov a segítségére válik. Tétova érdeklődéssel nézett fel. A fotóra gondolt, egy fiatal nőről és két gyermekéről, Vyljemről és Sylviáról.

Nem így akarta volna, azt kívánta, bár Vyljemtől hallaná az igazat. De a fiú sosem bírt megnyílni előtte az édesanyjáról. Nadja akarva-akaratlanul itta az altiszt összes szavát.

– Nem tudja? Gondoltam. A zendülők – füttyentett kurtán Petrov, tenyerével egy gyors, oldalra seprő mozdulatot téve – eltették az útból a nőt. A háború idején ápoló volt a fogdában, a férje intézte neki a posztot, ez biztos. Úgy a szívén viselte azoknak a kurva lázadóknak a sorsát! Túl közel merészkedett egy lecsukott zendülőhöz, és… Ott, a folyosó közepén… Vér és agyvelő mindenütt. Te jó ég, kíváncsi vagyok, vajon az idősebb Sztajkovics elmondta a fiának ezt – húzta össze a szemeit elvetemült érdeklődéssel – igazán részletekbe merülően? Végül is mi mással nevelte volna katonának, ha nem ezzel a mesével? A mocskos idők nemzik a legnagyobb embereket: kikötőbiztos, és még nincs meg huszonkettő sem. – Térdeire könyökölve hajolt Nadja felé. – Gratulálnék neki, ha jelen lenne. Ő is megérne pár kérdést.

Nadja legszívesebben a gyomrára szorította volna a tenyerét. Ismerve Liviut, Vyljem mindent tudhatott arról a… Minek nevezze? Merényletről? Legszívesebben, amint a fiú hazaért, szorosan megölelte volna Vyljemet, és bocsánatot kért volna tőle. Vyljem tudni akarta volna, mégis mi ütött Nadjába, mi az ő vétke? A lány nem merte volna bevallani. Mindenesetre önmagát képtelen volt feloldozni az alól, hogy megértette és átérezte az említett zendülő helyzetét… Hogy lelke nyughatatlan, többre vágyó részében rajongott azért a kitartásért és kétségbeesett ellenállási kísérletért, ami azt a foglyot hajthatta, amikor végzett egy milíc feleségével.

‍

Hadbíróság

‍

Milyen helytelennek hat, hogy egy ember a másikról azt gondolja, halált érdemel.

Vyljem el merte hinni, hogy a tárgyalás már nem jelentene neki semmit sem. De ha így lenne, mellkasában sem forrt volna megfelelésvágy, és köpött volna a dohos terembe gyűlt testület valamennyi tagjára, villámgyorsan felismert rangjelzéseikre. Magától tápászkodott fel, valahányszor a kikötőbiztosi rangjánál sokkal fontosabb illetők léptek be az ajtón. A megszokás kegyetlenül fájt. Minden készségessége ellenére persze nem bíztak benne, miért is tették volna? A háta mögött strázsáló őr előszeretettel nyomta vissza a székébe őt, máskor pedig tarkón suhintotta, ha Vyljemet beszédre meg az azzal járó felállásra szólították. (Nemsokára az őr is megkapta a magáét, egy rejtegetett mosoly kíséretében kérték számon rajta, hogy mi a csudáért csapkodja a vádlottat, Sztárai?)

Nevetségesen, egy megmagyarázhatatlan oknál fogva, a fogdában tapasztaltak ellenére Vyljem foggal-körömmel ragaszkodott a meggyőződéséhez, miszerint igenis menthető a helyzet: ahogyan ez idáig bármiből, innen is találhat egy elegáns, támadhatatlan kiutat. A hadbíróság azonban teljes megvetéssel kezelte, játszott vele, Vyljem pedig kis híján összeesett annak felfedezésétől, hogy ezeknek sosem számított ő, emberként, különösebben. A posztot bárki betöltheti. Helyettesíthető. És ezúttal örömmel tudatják ezt vele, lévén, hogy Vyljem már nem fog innen kijutni, hogy kiábrándultan és az eddiginél is elfajultabb ellenségességgel tekintsen a nagyra becsült – milyen romlott! – fegyveres erők képviselőire.

Felforgatja a gyomrát, hogy egész életéből csak egyetlen érdeme tűnt ki. Az is egy árulás. Beköpött egy Nika névre hallgató őrültet, az alporti zavargások egyik fő felbujtóját…

Tűrte a tárgyalást, mint egy elfuserált temetést. Utólag állapítja meg, milyen huzamosan bámult egy lapot, amit az asztal sarkába toltak, ott állt végig, magányosan, egy pedánsan mellé fektetett töltőtoll társaságában. Bámulta égő szemekkel, szúró torokkal. Múltjába és énképébe vágó élességgel hallott közben mindent. Amikor hüppögni és reszketni kezdett – újabb fulladásroham vagy pityergés, ki tudja már –, Sztárai még utoljára megcibálta a gallérját.

A végén, amikor erre szólítják fel, ép lábát vonszolva biceg az asztal sarkához. A tollat finoman adják a kezébe, csak egy aláírást kérnek tőle, szívélyes kötelességtudattal, mint az elmúlt két évben megszámlálhatatlanszor. Vyljem a bizarr ismerősként fogadott lap fölé görnyed. Vegye, kérem, tudomásul, elvtárs! Habár tökéletesen tudja, mi rejlik a sorok között – valahogy egész végig sejtette, a rámeredés perceiben egyre nyilvánvalóbbá vált –, felelősségtudatosan átböngészi, mihez ad kézjegyet. A kedvelt rutin rövid időre elapasztja a könnyeket. Az írógépbe fűzött lapnak, a tintájának, Vyljem esküdne rá, kellemes az illata.

Az utolsó előtti bekezdés csupa nagybetűkkel zárul, egy kettőspont után: golyó által.

Vegye, kérem, tudomásul.

Vyljem kihűlt ujjai a toll köré merednek. A papír beissza a Sztajkovics végére köpött, ocsmány, fürge pacát.

Mindenki más aláírása már két órával ezelőtt rászáradt. A hivatalos vörös pecsét is.

Úgy teszi le a tollat, hogy az picikét se koccanjon, lassan egyenesedik fel. Utolsó erejéből áll ellen a vágynak, hogy tisztelegjen – halálos ítélet aláírása után, rangfosztottan meg bilinccsel a csuklóján ez az a mutatvány lenne, melyet a tisztek még évtizedek múltán is részeg szórakozásból emlegetnének fel a pártpartikon –, valamint a késztetésnek, hogy kínzott, légszomjas vihorászás közepette tántorogjon el innen.

Hűvösen csendesek, üresek most a folyosók. Vyljemet olyan érzés fogja el, mintha, ha elég mélyre bújna ebben a feneketlen pincében, sosem találnának rá, és megúszná a holnapután tűzparancsát is.

Az apja nem vett részt a tárgyaláson és nem várt az ajtó előtt. Vyljem nem érti, miért tulajdonít még ennek a hiánynak különösebb jelentőséget. Jeszenyin se rohan elő egy sarok mögül fejvesztve, hogy lássa őt. A Vyljemet vezető Sztárai abbahagyja a fütyörészést, amikor egy szűkös mellékjáratból Petrov szól rájuk.

‍