Melodráma a világvégéről

Words fail, there are times when even they fail.

         (Samuel Beckett)

Szereplők: fiú és anya. Egy gömb alakú földhalom kering a megsemmisülésben lévő Nap körül. A fiú a derekáig, az anya a nyakáig van eltemetve. A fiú előtt a földön a Szólíts a neveden című könyv vakírásos kiadása, egy morzekódolvasó és egy Taylor Swift-lemez. Az anya nyakában egy lánc. A háttérben kórházi csipogásra emlékeztető órakattogás.

FIÚ: A prózák tűntek el utoljára. Elsőnek az emberek, ha jól emlékszem. Voltak, akik vízbe fulladtak, másokat a vírus vitt el. A többieket a képernyőkön végezték ki. Én már nem hittem többet a képernyőkben, miután nem láttam a tükörképem. A tükrökkel pedig mindenkinek volt viszonya, azzal a fénymásolattal, amit beolvasott és zümmögve elénk bocsátott, tessék, a tinta kicsit megszaladt, a kép összezsugorodott, egy réteg korrektúra azonban javítani fog a helyzeten. Bürokratikus rutinom volt: a ruháimat már este kikészítettem, beraktam a hűtőbe az overnight oat reggelimet, hat harminckor ébren voltam. A skincare-t sosem hagytam ki, reggel-este dörzsöltem az arcom, ameddig magamat is szinte kitöröltem. Elmentem egyetemre, végighallgattam egy kétórás előadást Kosztolányiról, még egy kétórásat a főnévi igenevek morfológiájáról, hazamentem, vacsoráztam, és felszívódtam abba az aprócska kozmoszba, ahol nem létezett a gyász. A képernyőkben addig tudtunk önfeledtek maradni, ameddig el nem jött az apokalipszis. Utoljára egy transz férfit lőttek le Amerikában.

ANYA (feléledve): Mi ez a kattogás?

FIÚ: Ennyi maradt az eltűnt emberekből. Ennyi, meg ezek a tárgyak itt előttem. Amikor a szavak végleg cserbenhagynak, csak ezek lesznek a forrásaim.

ANYA: Furcsa egy gyűjteménnyel várod a világvégét. Van egyáltalán bármilyen jelentőségük?

FIÚ: Azt hiszem, igen. (kezébe veszi a könyvet, felnyitja, és csukott szemmel követi az ujjaival az oldalak domborművét) Ez már egy régi történet. Mikor is volt? A kiürült kolozsvári kollégiumok fölött háborús csapkodásba kezdtek a madarak – vagy maradtak akkor még madarak? –, talán akkor lehetett, hogy a Hașdeu ürülékbűzében csókoltam először meg egy másik fiút. Azt követően felbomlott a szerelem szinesztéziája. Elmondanám a fiú nevét is, de már a nevek is eltűntek. Ő volt az egyetlen, akit bemutattam volna, mert jó ember volt, jól bánt velem, és megígérte, hogy nem követjük el a szüleink hibáit. Ne vedd sértésnek, kérlek. Az egyetlen probléma, hogy pénisze volt, ne értsd félre, vonzódom a férfi torzókhoz, néha a lányokhoz is, de ő lett volna az igazi, viszont inkább tűrtem, hogy otthon a vacsoránál mi férfiak vagyunk és nem buzik, ezért maradt a situationship, majd a felszámolás, mint mikor két összetűzött papírból felbontják a kapcsot, és ezzel összegyűrik a széleket. A történelem sziklaszirtjén egyensúlyozva sem lehet akárkit szeretni, gondoltam, miközben az első szívfájdalmamat a Call Me by Your Name-mel próbáltam feldolgozni. Az apa kérdezi a fiát a film végén: jobb beszélni vagy meghalni? Olyan, mintha én ültem volna mellette szótlanul a kanapén, nem találva a nyelvet a fájdalomra, maradt hát a hallgatás és egy csöpp halál minden alkalommal, amikor megérintettem magam, mikor az öndiagnózis céljából elszívtam napi egy cigit, mikor hagytam pénzt a kártyán, hátha utolsó pillanatban valaki ki akar hívni a központba. Ezért nem mentem pszichológushoz, pedig apa folyamatosan nyaggatott vele. Meg azért, mert a self-help meglehetősen drága lett, ami önmagában borzasztóan nagy irónia. A pótcselekvések kifizetődőbbek.

ANYA: Tudnál olvasni nekem belőle egy kicsit?

FIÚ (becsukja a könyvet): Nem értem ezt az írást. Nagyon sajnálom.

ANYA: Amikor megszülettél, se sírtál fel. A véremben fetrengve néztem, ahogy a sarkadtól fogva ráznak, hogy végre felordíts. Vert a szívem, bíp-bíp-bíp, mikor megszólaltál, süketítő szimfóniáddal. Sokszor elgondolkodtam, hogy ugyanarra a sorsra ítéltek, mint Akhilleuszt. Viszont ez nem azt jelenti, hogy ha a szívedbe fúródik a nyílvessző, azt nem fogod megérezni. (beindul a morzeolvasó, löki ki magából a papírt) Áh, elkezdték küldeni a jelzéseket!

FIÚ (kezébe veszi a papírt, közelről figyeli, hogy azon mit ír, majd kétségbeesetten): Ezt sem tudom elolvasni. Nincs itt egy kézikönyv? (körülnéz, nem találja, majd kitépi a papírt a szerkezetből)

ANYA: Abbamaradt a kattogás. (abbamarad a kattogás, helyét átveszik a váltakozóan hosszú és rövid ütemek. Az anya körülnéz, már amennyire az állapota engedi) Az elméd igazán érdekes játékokat játszik veled. Ha nem vigyázol, előbb vagy utóbb önmagába zárul és megsemmisül. Aztán a világ, amit a fejedben felépítettél magadnak, az Istenéhez hasonlóan fog darabjaira szétesni.

FIÚ: Az elmém?

ANYA: Igen, mit gondoltál, hol vagyunk?

FIÚ (körülnéz): Hiszen ez teljesen valós, ne viccelj. Valamiféle trükk ez?

ANYA: Ahhoz képest, hogy gyerekként mennyi időt töltöttél a cirokseprűn egy pléddel a nyakad körül, most elég nehezen tudod a hamisat az igazitól szétválasztani.

FIÚ: Hogyan kerültem ide? (észreveszi korlátozottságát, próbálja eltolni magát a földtől) Vissza lehet csinálni? Vagy örökké itt maradok?

ANYA: Csak akkor, ha itt akarsz. Ha viszont elmeséled a legszomorúbb történeteidet, akkor igazán felszabadulhatsz. Az elején olyan lesz, mintha sót dörzsölnél egy nyílt sebbe, de mielőtt észreveszed, a bőröd ismét sima lesz. Aztán reménykedünk, hogy valaki a húsunkig lát, és így ezek a történetek túlélnek majd bennünket.

FIÚ: Neked vannak ilyen történeteid? Nem mesélnél el nekem egyet? Egy utolsót, mint ahogy régen az ágy széléről. Talán az segíteni fog.

ANYA: Talán még egy történetre van időm. Muránóra. Néhány kollégámmal látogattuk meg a szigetet, emlékszem, mert évek óta először nem hordtam melltartót a blúzom alatt, és a köldökömet nem takartam el a szoknyámmal. Elmentünk az üvegkészítőkhöz. Gyönyörű alakok, mármint az üvegek, mert a mesterek mind férfiak voltak, egy idősebb hölgyön kívül, aki tolószékben csavargatta az izzó üveget. Úgy nézett ki, mint aki magát a tüzet kovácsolja. Megkérdeztem, hogy mióta csinálja, azt mondta, hogy ősidők óta, még a fiai előtt. A megszilárdult üveg hegyével rámutatott a férfiakra, megtanítottam őket gyengédnek lenni, mondta, az üveggel csak finoman lehet, mert ha az eltörik, akkor sokkal élesebb lesz. Azután megkérdezte, hogy leszek-e a múzsája, azt kérdeztem, hogy az nem csak a férfiaknak van?, ő meg erre, hogy ha nő teremtette volna a világot, akkor nem hagyta volna el. Nekifogott, felhevítette az üveget, óvatos és határozott mozdulatokkal forgatta, lenyisszantotta a fölösleget és felmutatta a nyakéket, ezt, ami itt van a nyakamban. Ingyen adta, azt mondta, hogy a felsőtestemről mintázta. Dallo a tua figlia, mondta, én meg erre azt, hogy nekem fiam van, mire ő, ha l’animo di una donna.

FIÚ: Miért szomorú ez a történet?

ANYA (gondviselői megfontoltsággal): Igazad van. Talán nem is az. (Ezzel a földbe süllyed, maga után hagyva a láncot. A váltakozó ütemek leállnak. A fiú a robbanó napot nézi.)

FIÚ: Micsoda hajnalhasadás! Bárcsak több időnk lenne legalább még egyet végignézni, ami el tudja szippantani a félelmeinket! Most vissza kell mennem? Tényleg vissza kell mennem? Nem maradhatok inkább itt, ahol Isten kezei végül engem is kitörölnek? Nincs erőm tovább boncolgatni a gyász morfológiáját. Nincs már erőm alkotni. Nem akarok visszatérni a képernyőkhöz.

A Taylor Swift-lemez rááll a bolygók rezonanciájára, és elkezdi az I Hate It Here dallamát játszani, dalszöveg nélkül. A fiúnak persze nincs más választása, mint visszatérni. Elgondolja, hogy mekkora klisé, hogy ez az egész történés csak egy álom volt, vagy egy paralízis, vagy talán a paracetamol okozta nyugalmi állapot. De ebben a világban, ahol a prózák már eltűntek, csak a közhelynek maradt hely. Vissza fog térni, ahogy a prózák is visszatérnek, hamarabb, mint a növények, az állatok vagy az emberek. A fiú csak addig marad ebben a helyzetben, ameddig rábukkan arra a szóra, amely létrehoz egy teljesen új világot, egy teljesen különbözőt attól, amilyen az Istené, titkos kertekkel, vízesésekkel, krizantémokkal, lilásrózsaszín egekkel, és azt nem hagyja elvészni. A függöny addig nem gördül le, ameddig várunk rá.

‍