.svg)
Mindig
Mindig az idősebbekkel jöttem ki
jobban, magam elé engedve őket,
rányitva a zöld ajtót a múltra, a
velem egykorúak a fiatalabbak
kegyeit keresték, kihasználva a
lehetőséget. Az idő sebei
vagyunk, nyomot szeretnénk hagyni magunk
után, közben méhekként nektárt gyűjtünk.
Mindig az idősebbekkel jöttem ki
jobban, talán mindig a könnyebb utat
akartam választani, ami egy kis
szigetet szelt ketté, az óceánban.
Másság
Anyanyelvem a tűz nyelve, hidegen
hagy, amikor szükségem van rá, rátesz
a tűzre még egy lapáttal az erdő,
én vagyok a fa, amitől nem látni.
A kérdőjel és a felkiáltójel
pontja két üvegszem, ki kellene majd
önteni a helyüket, mint az ürge-
lyukat, ne tehessék tönkre gátjaim.
Anyanyelvemen élősködik anyám,
mindig ugyanolyannak főzi meg az
ételt, aki sokat és sokszor kóstol,
mindig mást főz, mint amit épp kellene.
A sorok között
A tükörképe nem több, mint egy szőrszál,
ami nem nő ki a tenyeréből, de
naphosszat húzogatja János, máskor
a tenyerén hordozza a szívét, oly
őszinte, hogy nyílt kártyákkal játszik,
még az ünnepi szentmise alatt is,
nem szúr meg a rózsa, csak a tövise,
hej, szép a rózsa, de szebb is lehetne.
Felmondja a leckét, nem akar semmi
újat, hatvan felé már hazafelé,
a vén hegedűs naponta elfelejt
egy nótát; cipőd visz előre-hátra.
János kolbászt eszik, a szomszéd száraz
kerítését, sok benne a mócsing, nem
érdemes elmúlt dolgokon rágódni,
még leharapják érte a fejedet.
Jánosból harapófogóval kell ki-
húzni a nyelvét, hogy mondjon valamit,
mert csendben olvas a sorok, a sínek
között, azért ott, hogy el ne tévedjen.
Gyöngyöt gurító
Robert Frost emlékére
Vajon ha több út elé érek, melyik
az én utam, ami könnyebbnek tűnik,
vagy amelyik nehezebbnek? Kárpótol-
e vajon a küzdés, talán vissza kell
fordulnom, s akkor leszek önazonos
magammal, vagy az utak csak a bennem
növekvő ének, és a tapasztalat
úgyis odadobja mindegyiket a
szerencsének? Az egyre szélesedő
úton indulhatott el a legelső
költő, a többi meg úgy vélhette, nem
véletlenül, tudhat valamit, nála
lehet a bölcsek köve, mindig a leg-
első ötlet a legjobb. Találgatok,
melyik kavicsot rúgjam odébb, lehet,
ez lesz a kérdőjel pontja, vagy a fel-
kiáltójelé. A fényes csillagok,
vagy a zord esőfelhők árulják el
előbb a tömör éjszakát? A világ
vége vár, a megtett úttal kezdődik.
A megérzésen múlnak a dolgok és
múlnak el az örök szerelmek, a
csönd a bárány nyakán lógó kolomp,
amiből hiányzik az ólomcsengő.
Tajtékzó
Vicente Aleixandre emlékére
A kérészéletű pillanatok az
idő feneke, a halál eléri
legmélyebb pontját, pontosabban bárhol
merüljön alá, oda fog kikötni.
Megérkezni. Az anyaföld reménnyel
és alázattal fogadja az esőt,
akár a szülő gyereke sírását,
még ha nem is hullnak édes könnyei.
A halál eljön értem, őrzőangyal,
mert át akarom élni, milyen érzés
levetni magam egy magas szikláról
a tüzes, égő tenger vad ölébe.
Törtfehér
Törtfehér, pontosabban piszkosfehér,
kevésbé hideg rajz, egy vén, zsúfolt
képkeretben, magányos, örökletes
szabadság, akár az anyaméhben a
pár hónapos, elvetélésre váró
embrió. Terhes múzsák vesszőzik a
költők szaros fenekét, a teljesség
a halhatatlanság vad tagadása.
Az idő szamárvezető, a vers a
teremtés előttiből veszi az ön-
bizalmát, visszaadja a reménynek
a füstöt, a feltámadásnak a gyászt.
Az újjászületéstől csak az örök-
lét a kiszámíthatatlanabb, már-már
sorsszerű, a mély fájdalom semmissé,
láthatatlanná teszi a sebeket.
Nappal és éjszaka
A versek szobák, kis zugok, ahova
elvonulhat az angyal, éléskamra,
a regény hatalmas aula, könnyen
kiismerheti benne magát az éj.
Mióta elmentem, megtapasztaltam
mohó álmok közt a bennem lakozó
lényt, akit, miután megvakítottam
magam, gyáván szabadon engedtem. A
tökéletes Isten fél a templomba
belépni, ha nincs fertőtlenítő a
szenteltvíztartóban, nem azért, mintha
a hívektől elkapna valamit, a
hívőket félti önnönmagától. Most
újra otthon vagyok, hiánnyal telve,
amikor végre ismét versírásra
adnám a fejem, hiányoznak a szűk
zugok, szobák, az egész ház egy terem,
nagyobb, mint a pokol, mint a mennyország.
