.svg)
Így június közepe felé igyekezvén, immár nyugodtan mondhatjuk néhányan, hogy közeleg egyik-másik könyvhét, miközben már túl vagyunk mindenféle könyvünnepeken meg vásárokon, fesztiválokon. Végeredményben január-február óta mondhatjuk ezt, s úgy vélem – a kifacsart, kitekert, kicsit megzuhant vagy megomlott kultúrmunkások közül felemelvén fejem –, hogy – remélem, beszélhetek többesszámban, no nem királyiban, csak egyszerű gyalogosként, onnan az első vonalból – ejsze megfáradtunk.
Hovatovább azt is meg merem kockáztatni, s azonnal vissza is váltok egyes számba, nem a könyvcsinálásba fáradtam jómagam bele. Pontosabban nem a betűk, vagy – ahogy egy hajdani, unicumokba és a szerkesztésbe megfáradt sorstársam mondta volt – a betvek tologatásába. Elsősorban nem abba. Ha nagyon őszinte szeretnék lenni, akkor a „kell”-ekbe és a „most”-okba, a szerzőkbe, akik akár több könyvvel a hátuk mögött, úgy tesznek, mintha most csinálnák ezt először. Mármint a könyvet, meg azt a jó kultúrát. A legjobban azt szeretem, amikor a leadott kézirattal együtt egyúttal a könyvbemutató rögzített, lefoglalt, lebeszélt és meghirdetett időpontját is megkapom. Azt is nagyon szeretem, amikor a szerző által önhatalmúlag felkért grafikus nem a megbeszélt képet küldi a borítóra, hanem már rögtön borítót is tervez, csak hogy biztos legyen tördelő, borítótervező és grafikus között a pengeváltás, kinek jobb a technikája, vagy bármi. Szeretem azt is nagyon, hogy úgy csinálunk könyvet, hogy rohanunk, no nem bele a forradalomba, hanem bele a nyomdába, szinte már én viszem az utolsó utáni pillanatban bele a nyomdagépbe, egyenesen a két kicsi kezemből.
Ezeket a dolgokat mind szeretem. Ilyenkor mindent félreteszek, embert, állatot, életet, s csinálom a kultúrát. S látom, hogy más is ezt teszi, csinálja, műveli. S látom, hogy ez jó. Mert a kultúra meg a könyv nem tűr halasztást, kell a népnek, most azonnal, mert a nép olyan, veri a szerkesztőség ajtaját, ha nem kapja meg a napi betevő kötetét.
Mostanság ezek a mindennapi gyakorlataink. Valaki egyszer azt mondta, mindaz, amit az ember tesz, s ahogyan teszi, az is mind a kultúra. És persze a kultúra – ez már csak ilyen – hagyományozódik. Generációról generációra, költőről költőre, s idősebb kultúrmunkásról fiatal kultúrmunkásra. S nemcsak a produktum, hanem a hogyan is. A művelés hogyanja. Ezt tanultuk el, ezt tanulják el tőlünk, s majdan ezt adják tovább. Ez is már csak ilyen. S megfáradunk, de műveljük, amit művelnünk kell. De egyszer, majd a következő könyvhetek, fesztiválok után és a hamarosan közeledők előtt, álljunk meg egy rövidke pillanatra, s gondoljunk bele. Nem abba, hogy mit, hanem hogy mindezt hogyan műveljük.
