Nárcisz

Udó Kier lelkének a köztes létbe

A trágyadombi Baudelaire,

ezüstholdarcú poéta,

Ungvárnémeti Tóth

összes pixele halott.

Kistokaj szőlővesszeit

nárciszokkal végigültető,

magát gyűlölő és szerető

élve keresztre feszítő orvos,

az avasi cigánykirálylány

ludusza, mathétésze, érosza

mocskos érinthetetlensége,

transzcendens agapéja halott.

Psyché olthatatlan sáros ágya,

nimfomán szívszaggató Ekhója,

Kútvölgyi Erzsébet hangján,

Weöres Sándor gyerekhangján,

Pilinszky vontatott affektáján,

Hajas Tibor magnéziummoraján,

Erdély Miklós tautologikus moaréjén

Ungvárnémeti Kier, Tóth Udó László

Cserhalmi Dezső fémízű hangján

Garas György borízű kappanján

gázolja el, roppantja össze

Vénuszt önnön szeplőtelen légycsapója

tűzlóként ragadja-tiporja el.

Tükörcserepekben egy-egy

törött arc, ragaszthatatlan szív,

Baudelaire-dombi trágya,

végleg birtokolja

a végtelen képet

és az égi ország

szinguláris tükröződését.

‍