Odaátról (versek)

Odaátról

‍

Amikor negyvennégy éves koromban meghalt a bátyám,

azt mondta anyám, hogy most már te vagy a családfő.

De ennyi idősen az ember nem érzi úgy,

meghagytam neki,

és olyan természete volt,

hogy nagyon élvezte is ezt.

Az utolsó két-három évben egész napos felügyeletre szorult,

és azon a nyáron egy nap a tengerpartról szaladtam haza,

mert felhívtak, hogy lehet, hogy egy napja van hátra.

Ez július közepén történt, és szerencsére még szeptember

                                                                                                közepéig élt.

Így minden nap leutaztam hozzá Abonyba,

ahol nem lehet taxit elérni,

és mindig megtettem a forróságban öt kilométert oda

meg vissza, akkor ment tönkre a csípőm.

Nagyon furcsa érzés arra gondolni, hogy ez anyám utolsó öröksége.

Sosem hittem abban, hogy a haldoklók visszajöhetnek,

ő is már félrebeszélt, hűlt a lába,

de egyszer mégis visszatért.

Akkor elmondta, hogy már valahol máshol járt,

virágok között,

csönd volt,

és találkozott Pista bácsival,

aki eltűnt a fronton.

Próbáltam tesztelni, hogy magánál van-e,

és magánál volt, mert azt mondta,

hogy akkor tizenkét éves voltam,

amikor eltűnt,

és ez stimmel, mert ő harminckettőben született,

és negyvennégyben tűnt el a nagybátyám.

És mondta, hogy milyen jó ott,

de azt mondta neki a bátyja, hogy menj vissza,

neked még dolgod van –

pedig hogy szeretett volna ott maradni.

És akkor elmondta, hogy kik lehetnek ott a temetésén,

név szerint elsorolta,

senki sem lehet feketében,

csak te – egyetlen sötét ruhadarabot felvehetsz,

végül is családfő vagy.

Aztán még csak annyit mondott, hogy

hamvasszatok el, és egy ekkorka urnám legyen

– mutatta –, mire mondtam, hogy Mama, ekkora urna nincs.

Szerezd be, fiam! Gyufásskatulya is jó.

Úgysem az én hamvaimat teszik bele.

Nevetett, teli szájjal nevetett.

Másnap már félrebeszélt,

patkányok jöttek ki a könyvespolcból,

megrepedt a plafon,

és aztán egy-két napon belül elment.

Lesz egy üres hely

                     Ungvári László Zsoltnak

A gyanútlan délutánban jön a hír,

és nem hiszem. És bent mindent megállít.

Olvashatatlan a gyászfehér papír.

Kihagy a lélek. Ösztön-része hárít.

Így fulladunk meg hát a szép reményben?

Vele ez nem. Ez nem történhet. Mert ő…

De futni is kell már. A veteményben

felnőni készül épp egy szilfaerdő,

rumlit pakolni is ki fog, s ha várok,

a pókháló a gangot körbelengi,

feltelik hulladékkal szív s az árok.

Lesz egy üres hely. Nem lakhatja senki.

Szaladok még. Évülnek majd a károk?

Kell az idő. Maradni. Öregedni.

* A szerző a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ

  Petőfi Irodalmi Múzeum Térey János ösztöndíjasa.

‍