Oratórium a belső elhárításnak (versek)

Oratórium a belső elhárításnak

‍

Keresztapja a vezérkari főnök

öccse, vér nincs, ez csak távoli közvetítés,

én mégis falamra szögeztem az őseimet,

a szarajevói hadtestparancsnok nem volt

rokonom,

a nagy háborúban nincsen

vonalfelelősségem,

valami erő,

én, a béna

szeretni, mint ők

hóba hullanak a gépfegyverek

és térdre rogy a jogászprofesszor

„Veterosolium, in arce regia”

álmomban hallatszik az éjek menetelése

üléstermekben elhaló suttogás,

kastélyok kastélyaiból elsuhant

csöndes rejtjelek,

véletlenül leégett falvak,

érkeznek a foltos bársonyszőnyegen

agyonvert borjak, párttagok,

vérbe fojtott bányászlázadások,

és a menekítettek síró hálaénekét

szórja szét a szél a fényes réteken,

a falat nézem, a képekben

valami erő volt, odalent

Nagyvárad legszebb női villództak,

és az évek, haja kihullott a kémelhárításnak,

mi a valóság, ha vér is lehet,

miért a vér, ha levegős fönt a fényes szoba, falán

nincs, de könyvképben megnézhető

az alispán, leszármazottai nem akarták adni,

máshol a kocsma előtt megverték a tölteléket,

                                 mert már annyi embert,

„most meglakolsz, Bana!”, de ez nem számít,

a fehér lovon odalépdelő egyszer csak a foglyokra mutat,

„ki bízta magukra?” – a szívüket csak égette

az égről leszakított, „itt a parancs, én viszem őket”, majd

az utcasarkon „szabadok vagytok”, súgta és

elporoszkált,

én meg itt tűnődöm a barna fényképek előtt,

rajtam miért nem ütközik ki

ez a szépen erezett öklű vérvonal.

‍

‍

Erdőstarcsa

‍

folyton fojtogat az ég,

vörös barokkban csorgat ránk a nyár

ajtóláb ha nyíl ha szép

egy lépcsőfordulóban látni önmagát

szép mint szép mint énnekem

[itt egy belső arborét, amelyből

az őszbe ballagok folyton át]

itt ’99, hűvös július

és telt nyarak harsogtak szét

most év-kastélyod két puttója szónokol-

ja önzajának lágy neszét

ha lehetne még – kérni fát, tüzet

barokk ágykeret – ha lehetne még

egy-két nyár, kék spirálfüzet, írni rá

öt élet-oszlopod lenn’ elég

1998

‍

Későre jár. A stúdióban

egy kopasz esztéta

és egy öreg filozófus diskurál.

Kedélyes, lassú évek.

Utána cigány kasztanyettáz éjféli himnuszt.

Majd monoszkóp.

A tömeg meglepetten alszik.

Háttérben néhány robbanás.

‍