Papírváros 5 – betegen-szilánkok (regényrészlet)

hol voltál egész éjszaka, kérdezi hirtelen az anyád, de ne fáradj, kitalálom, ne fáradj, úgysem fogod kitalálni, ezért megpróbálom, fölösleges, egész éjjel nem kószálhattál az utcán, mert ahhoz hideg van, és miért kószáltál volna egész éjszaka kint a hidegben, valóban nem, hagyod rá, és most visszazökkentek a szokásos mederbe, amit el akartál kerülni, és eddig egészen emberi volt a beszélgetés közöttetek, csöppet sem családi, utóbbi igen egyszerű felépítmény, anyád felelősségre von, te igyekszel előle kibújni a kérdések között támadt réseken, de ez csak ritkán sikerül, mert ha már rés, akkor ő aztán igazán résen van, ha vallatnia kell téged, érdekes, a bátyádat nem vallatja, talán mert kevésbé félti, mint téged, bár nem lennél köteles megérteni, hogy egy harminc körüli nőt miért faggat az anyja, vonhat felelősségre, számoltat el, ott tartottunk, emel a hangerőn anyád, amikor észreveszi, hogy elkalandoztál, hogy nem az utcán töltötted az éjszakát, közöd, csattansz fel, az anyád vagyok, én viszont már nem a kislányod, hanem felnőtt ember, egy szikrányit sem aludtam az éjjel, mondja drámai hangokat megütve, képzeld, én sem, és kínodban megint az ablakon bámulsz kifelé, de lent sem történik semmi érdekes a szokásos homályon kívül, neked van valakid, ugye, kérdezi az anyád, de inkább megállapítja, vagyis egészen komolyan állítja, és ha így lenne, akkor mi van, az van, hogy az apád lánya vagy, ezt már mondtad, és utálom, hogy csak akkor vagyok az apám lánya, ha valami faszságot csinálok, de nem csak abban vagy az apád lánya, és nem zavartatja magát, hogy hajnalban jársz haza, hanem abban is, hogy szeretőket tartasz, szeretőket, akadsz fenn, nem is annyira a gyanúsításon, hanem magán a szón, szeretőket, szemérmetlenül csalod a mutatványosodat, sziszegi, szinte egymáshoz szorítva a fogait, közöd, de utálom ezt a közödet, csattan föl, miért nem azt mondod, hogy mi közöd hozzá, vagy nincs közöd hozzá, de ezek a jéghideg közödök, emelkedsz, ki ne mondd, kapja fel az egyik poharat az asztalról, ki ne mondd, mert nem felelek magamért, jó, nem mondom ki, csak gondolom, az is elég, és mióta van szeretőd, a szerető, vakkansz, és próbálsz nyugodtnak maradni, hogy érvelni tudj, a szerető annyit jelent, anya, hogy valakinek van valakije, akivel egy ágyban tölti az éjszakát, ezzel vagy megcsal valakit, vagy nem, ha van férje, akkor megcsalja, ha nincs férje, akkor csak egy státusz, a másikhoz tartozik valamilyen formában, lelkileg és szexuálisan mindenképpen, és ha ez így van, anya, akkor nekem nincs szeretőm, mert az artista az élettársam, olyan, mintha házastársam lenne, de végső soron nem az, na, ebből nehezen keveredsz ki, hajol előre az anyád, ugye, ti nem szoktatok benn dohányozni, nem, anya, nem szoktunk, de te szoktál, amikor nem vagyok itthon, ne is tagadd, rögtön megérzem a cigiszagot, ahogy belépek, akkor jó, élénkül meg, nyisd ki lécci az ablakot, én is úgy szoktam, cseréljünk helyet, és helyet cseréltek, nem zavar, gyújt rá, de, zavar, anya, tudod, hogy zavar, és az is zavar, hogy ki fogsz hamuzni az ablakon kívülre, a járókelők fejére, addigra az már szertefoszlik a levegőben, legyint és nevet, te emiatt csak ne nyugtalankodjál, de térjünk vissza erre a nem szerető szeretőre, hogy is van ez, nem hiszem, hogy rád tartozik, tudom, nem tartozik rám, de tudom, hogy mégis rám tartozik, mert te az ilyenekben nem vagy beszédes, és mert nem vagy beszédes, nem is nagyon van lehetőséged bárkinek is elmondani ezt a titokzatos valakit, nekem mondhatod, én apád mellett megtanultam hallgatni, inkább te mondd, szakítod félbe, megcsaltad valaha apámat, megáll a kezében a cigaretta, megmerevedik egy pillanatra, sőt, egy hallgatásnyira, na jó, valamit valamiért, te elmondod azt, én meg elmondom az én kalandos életemet a te apád mellett, és újra szívja a cigarettát, és újra kihamuzik az ablakon, rendben

 de csak nehezen tudsz belekezdeni, nem tudom, anya, hogy alakult ez így, ilyen különösen, körülötted minden különösen alakul, már megszoktam, jegyzi meg inkább közönnyel, mint szemrehányón, nem tudom, hogyan fogjak hozzá, kezdd az elején, az be szokott válni, gúnyolódik szelíden anyád, egy kiállításmegnyitón találkoztam vele, tudod, akkor még volt a kiadói szerkesztő, olyan régen, te jó ég, kérlek, ne szakíts folyton félbe, tehát volt a férjem, aki sosem ért rá az effajta meghívásoknak eleget tenni, akkor is én mentem el helyette, legalább művelődtél, kislányom, hagyd ezt, most nincs szükségem arra, hogy cikizni kezdjük egymást, és az tűnt fel a számomra, mert persze unatkoztam ezeken a szarokon, így nem a képekkel és a notabilitásokkal foglalkoztam, hanem próbáltam magamat elszórakoztatni valamivel, mindig kerestem valami érdekeset, és ő azzal vonta magára a figyelmemet, hogy valahány pohárból, amelyet leemelt a zsúrasztalról, egyetlen korttyal tüntette el a bort, véletlenül odakeveredtünk egymás mellé, véletlenül, mi, röhög, igenis véletlenül, és megszólított, odanyújtott nekem egy pohár bort, amit elfogadtam, ácsorogtunk egymással szemben, de jószerével semmiről sem beszélgettünk, azon kívül, hogy ő is unta a megnyitót, és utálta a kiállított képeket, aztán, aztán csak elkezdtetek beszélgetni valamiről, fenét, megittunk még egy-két pohár bort, azután közölte, hogy ő elmegy máshova onnan, a közös etetőtől, te pedig elmentél vele, és még rád is mutat, nem, előbb eszembe sem jutott ilyesmi, nem hívott, nem hívott, de annyira nem hívott, hogy fel is bosszantott ezzel, és megkérdeztem tőle, engem nem visz magával, te kérdezted meg, tőle, én, tehát felkínálkoztál neki, ugyan, anya, szóval megkérdezted, meg én, és erre tudod, mit mondott, hogy nem, és se szó, se beszéd, kizúdult az utcára, a zsebéből kilógott egy borospohár félig töltve borral, az egy korttyal, vissza sem nézett, én meg csak álltam, mint a bálám szamara, és nem tudtam mihez kezdeni magammal, kezdésnek nem rossz, így aztán semmit sem kellett ebből elmondanod az uradnak, nem, és nem is mondtam neki semmit, egy ideig forgott a fejemben a fickó, miért, hogy miért, pontosan nem tudnám megmondani, lehet, mert nem akart rögtön rám ugrani, csak úgy csinált, ne bízz te az ilyen figurákban, tipikus macsó tempó, felhívja magára a figyelmedet, azután, amikor a horog elég mélyen beakadt a szádba, akkor ránt egyet a damilon, jelentkezik, felhív, elhív, akkor ugrik rád, és te nem védekezel, mert kifárasztott, dehogy, anya, szó sem volt ilyesmiről, még telefonszámot sem váltottunk, adott névjegyet, mi, nem, anya, nem nyomott a kezembe névjegyet se, mint később kiderült, nincs is neki ilyen, akkor egy papírfecnit legalább, egy papírfecnit sem, akkor hogy akadtál rá megint, vagy ő rád, nyilván utánakérdeztél a vélt közös ismerősöknél, nem kérdeztem utána, mert kínos lett volna utánakérdezni, és az is lehet, hogy senki sem ismerte az akkori látogatók közül, valahogy csak odakeveredett, nem, bizonyára festő, talán az is, mit jelent az, hogy az is, azt, hogy valaha festett, de abbahagyta, mert tehetségtelen volt, nem, mert tehetséges volt, kezdem nem érteni, ahogy kezdelek téged sem érteni, nem tudom jobban megmagyarázni, kiállításokig jutott el festőként, legalábbis ezt állította, állítani mindent lehet, ismerte a férjemet, netán író is volt, igen, író is volt, és a férjem meg akarta jelentetni a könyvét, nofene, és megjelentette, nem, mert nem állította össze a könyvet, nem volt mit megjelentetni, és mi volt még ez a te fene furcsa embered, talán újságíró meg rendező, ilyesmikre emlékszem, anya, hány éves ez a fazon, hogy ennyi mindent csinált, és ennyi minden nem lett a sok csinálásból, nem tudom pontosan, nem az én évjáratom, inkább a tiéd, inkább, na, hála istennek, hogy a kiadói szerkesztődnél fiatalabbra akadtál, nem fontos ez, anya, szóval, vártam a jelentkezését, de nem jelentkezhetett, mert nem tudta, hogyan jelentkezzék, érdekes fordulat, de mégis találkoztatok, igen, egy másik kiállításon, nem, az utcán, nem, nincs több tippem, akkor már inkább az artista, mert ott minden kiszámíthatóbb és egyszerűbb, azt pontosan el tudom mondani, de ne mondd el, de, elmondom, és elhadarja

 a kis Gerda már lépegetett szépen, és hátrakeveredtetek az állatok ketrece felé, anya, ne, dehogynem, élvezem, hogy valamit tisztán látok, és néztétek a kutyákat, mert volt egy szenzációs kutyás szám, te mondtad, emlékszem, teljesen fellelkesedtél a kutyáktól, még arra is, hogy orosz produkció volt, a kutyákat néztétek, máig nem értem, hogy a francba keveredtetek ti hátra, az épület mögé, na mindegy, az élet nagy rendező, lehet, hogy az rendezte el így neked, és megszólalt egy hang melletted, de szép, azt mondta, de szép, és te értetlenül bámultál rá, nem így volt, persze hogy így, ő pedig zavarba jött, és gyorsan hozzátette, szép, ahogy itt állnak a kislánnyal, a kutyák ketrecei előtt, te pedig nem tudtál mit kezdeni hirtelen vele, hol a kutyákra néztél, hol Gerdára, hol a pasira, arra már nem emlékszem, hogyan mesélted, hogy beszédbe is elegyedtetek, de odáig jutott a dolog, hogy megkérdezte, nincs-e kedved meginni egy kávét, akkor is a kurva kávék, gondoltad, de reménytelennek tartottad megakasztani a szóáradatot, már ittam az előbb a büfében, válaszoltad, ó, hát nem is a cirkuszi büfére gondoltam, ott amúgy is szar a kávé, hát mire gondolt, hol legyen kedvem egy kávét meginni magával, mondtad, szinte ellenségesen, erre elvörösödött, mit bámulsz így, te mondtad, hogy elvörösödött, aztán hamar visszatalált önmagához, számtalan kávézó van a városban, még nevetett is, és addig hova tegyem a lányomat, talán a férje vigyáz majd rá, a férjem nem fog rá vigyázni, nincs erre ideje, rosszul élnek, érdeklődött, köze, vágtad rá nyersen, bocsánat, nem akartam megbántani, de azért még megkérdezem újra, nyilván utoljára, nem akar velem valamelyik budapesti kávézóban egy kávét meginni, és te azt akartad mondani, hogy nincs, de azt mondtad, hogy van, hozhatja magával a kislányt is, nyugtatott meg vagy altatott el, és akkor elkezdődött vele a kávézós korszakod, de még nem az ágyban kávézások kora, gondoltad magadban, és sokáig, nagyon sokáig tartottak ezek a kávézások, mire magadba engedted, ne éld bele magadat, anya, ez az én történetem, amihez neked neked semmi közöd, persze hogy nincs, de nem így történt, kérdezi, és ha már ilyenekről beszélgetünk, nézzük tovább, hogy alakult az egykortyos pasival

nagyon különösen, ezt már mondtad, nem tudom máshogy mondani, mit is mondtál, hol is találkoztatok, még nem mondtam erről semmit, anya, na, akkor azért nem ugrik be, képzeld, egy koncerten találkoztunk a Zeneakadémián, ahova persze egyedül mentél, nem, kivételesen a férjemmel, biztosan érdekelte Brahms, vagy az is lehet, csak épp kedve volt eldicsekedni mindenkinek a fiatal feleségével, az is lehet, a szünetben ő vette észre a fickót, gyere, mondta, bemutatok neked valakit, és odavezetett hozzá, kezet fogtunk, mormogott valamit, talán a nevét, talán azt, hogy mi már ismerjük egymást, a férjem rögtön belé karolt, mint a múlt századi francia filmekben a mentorok a kis reménységekbe, és mintha ott se lettem volna, se szó, se beszéd elvonszolta magával egy oszlophoz, annak dőlve sutyorogtak, én meg csak álltam, vártam, sokáig tartott az eszmecsere, végre visszajött a férjem, de nem kért bocsánatot a tapintatlanságáért, nem volt szokása az ilyesmi, még mindig a férfi foglalkoztatta, érdekes, mesélte, nem értem ezt az embert, nagyon tehetséges író lehetne, egyszer már ki is akartam adni a kötetét, de eltűnt, egy fia kézirattal nem keresett fel, ami azért különös, mert olyan idős volt, és olyan idők jártak, amikor mindenki összetette volna a két kezét, ha egy nagy kiadó megjelenteti a könyvét, de nem, ez fütyült az ajánlatomra, és most, amikor emlékeztettem rá, úgy tett, mintha nem vele történt volna ez az egész, túlzott érdeklődést nem mutatott a közös múltunk irányába, akkor miről beszélgettetek ilyen hosszadalmasan, kérdezted ingerülten, ha őszinte akarok lenni, nem is nagyon emlékszem, hogy miről, az is lehet, hogy semmiről, válaszolta, és mikor lett a szeretőd, türelmetlenkedik az anyád, nem lett a szeretőm, nem lett, miért nem lett, bonyolult, anya, szegény artista, ezt mondod, pedig nem is szereted az artistát, persze hogy nem szeretem, nincs sok szeretni való rajta, talán te szereted, ne provokálj, mondod, nagyon sokat köszönhetek neki, nagyon sokat, ugyan mit, mered rád ellenségesen, a családot, mondod, a családot, anya, miféle családot, az enyémet, anya, nem is tudtam, hogy van családod, pedig van, és ha néha rám is figyelnél, akkor tudhatnád, hogy igenis van családom

‍