Repülésirányítók (versek)

Repülésirányítók

         e világon csak a Sárkány mulandó

                     (Szilágyi Domokos: Kényszerleszállás)

Itt nálunk, Transsylvaniában,

a mennyország és a pokol

ötvenvalahányadik vagy éppen

legelső tagállamában sok mindent

másképpen hívunk. Például

a sárgarépát muroknak mondjuk.

Az óra mutatóját pedig mánusnak.

Nem könnyű megszokni ezt, tudom.

Mint ahogy a halottak napját is

világításnak nevezzük. Talán azért,

mert Erdélyben sok a halott, nem kell

még szavakkal is szaporítani. Ez igaz,

de mégsem emiatt használjuk

másképpen ugyanazt a nyelvet.

Hiszen ti is gyújtotok gyertyát ilyenkor

a temetőben. Viszont mifelénk

angyalnak lenni is nehezebb,

ezt már megírta egyik költőelődöm,

bár nem éppen erre gondolt, azt hiszem.

Nagy költő volt, de meghasonlott önmagával.

Dimbes-dombos a táj itt, magas hegyek,

éles sziklák veszik körül, könnyen

megvérzi magát még egy angyal is.

Lent, a folyók mentén is gyakori a köd.

Halottak napján, amint sötétedik,

ki kell világítani a temetőket,

hogy az angyalok le tudjanak szállni.

Ott állnak a repülésirányítók

minden sír mellett kezükben gyufával,

és ha netán valamelyik gyertya kialszik

a szélben, rögtön meggyújtják ismét,

mert így messziről észreveszik az angyalok

a leszállópályát. Hozzák-viszik

a lelkeket, hogy évente egyszer találkozzanak

azokkal, akik itt maradtak. Csak mi halljuk

a szárnysuhogást, csak mi látjuk őket,

ahogy egy rövid időre leteszik, aztán

ismét magukkal viszik halottainkat,

anyánkat, apánkat. Másokat is.

A költőt, aki kifújta saját gyertyáját.

Világításkor jönnek-mennek

az élők az erdélyi temetőkben,

mint egy-egy váróteremben.

Curriculum vitae

‍

Egy Boeing 737-es pilótafülkéjében

rá kellett jönnöm, hogy mindegy.

Ott ültem a parancsnok mögött,

ami privilégium volt természetesen,

csupán a VIP-ekkel és a gyermekekkel

tettek kivételt, ha úgy adódott. Szóval

nem számít, hogy napvilág van-e.

Hogy süt-e a nap, kék-e az ég odakint.

Vagy már beesteledett. Hogy bárányfelhők

úszkálnak-e vagy komor fellegek.

Ugyanis a magas műszerfal fölött csak

akkor lehetett kilátni, ha ereszkedéskor

meredeken lefelé állt a gép orra.

Így mondom, ilyen szakszerűtlenül,

hiszen nem értek hozzá. Egy számítógép

képernyőjén repültünk. Vibráló számok,

betűk, vízszintes és függőleges vonalak.

Egyszerű utasként legalább az ablakon

kinézhetsz. Láthatod például az óceánon

a parányi játékhajókat. Az ellenkező

irányba tartó repülőgépeket tőlünk jobbra

vagy balra. Messziről akkorák éppen,

mint amit annak idején véletlenül

összetörtem. De aki visz? Aki vezet?

Néha-néha ránéz a műszerekre, és közben

beszélget a segédpilótával. Vagy velem.

A valóság megtévesztő lehet ezek szerint.

Fontosabbak a jelek. Az értelmezés.

Most már tudom, hogy a mindenható

sokkal kevesebbet lát a világból, mint én.

Talán ezért van szüksége rám. Születéstől

halálig vakrepülésben visz engem.

Leszálláskor feszülten figyel. Hátulról,

az utasoktól várja a tapsot, ha sikerül

zökkenőmentesen befejezni az utazást.

A világító képernyőn egyébként

az én bárányfelhőim kódja: 1951. 09. 08.

Viszont a naplementét sehogy sem tudom

kisilabizálni a pilótaszék mögül. Abban

bízom, hátha mégis látni fogom,

ahogy számokká és betűkké változik

a kinti sötétség. Bár az is lehet, hogy

nekem is inkább a helyemről,

az utastérből kellene csodálnom

az óceán egyre feketedő, de még mindig

meg-megcsillanó hullámait alattunk.

Életstratégia

‍

A barátomnak van stratégiája. Nekem nincsen.

Legfeljebb annyi, hogy újabban a rég elvirágzott

asszonyokon is észreveszem, amikor frissen

festették a hajukat. Hiszen elmúltam hetvenéves.

Megértőbb vagyok. Magammal szemben is.

Dicsérem őket, hogy megfiatalodtak. Így is

gondolom tulajdonképpen. Igen, napról napra

engedékenyebb leszek. Nem csak azért, mert

ezt diktálja az illendőség. A mulandósághoz

igazodom. Aztán elszégyellem magam. De hát

időnként szégyellni szoktuk a képzeletünket

fiatalon is. Szóval a barátomnak határozott

véleménye van az öregségről. Ebben ő sokkal

képzettebb, mint én. Majdnem tíz évvel idősebb

nálam, és nem fogadja el, hogy ilyenkor nyilván

egyre több a protézis bennünk. Nem feltétlenül

a testünkben, hanem a lelkünkben. Emlékeket

elevenítünk fel. Helyettesítjük a jelent a múlttal.

Verseket idézünk. Büszkék vagyunk, hogy még

most is könyv nélkül tudjuk. Az ő stratégiájának

a lényege a búcsúzás. Már legalább egy évtizede

egyfolytában búcsúzik. Meglátogatja az emlékeit.

Egy hegyoldalt. Egy patakot. Egy menedékházat.

Néha egy városrészt. Esetleg ismét elolvassa

ugyanazt a könyvet. Átéli, amit átélt. Nagyon

rossz stratégia, mondanám. De nem mondom.

Úgysem hallgatna rám. Újraélni bármit is?

Akárcsak egykor? Nem az a baj, hogy nem lehet.

Éppen az a baj, hogy lehet. De ami pontosan

olyan, mint régen, fölöslegessé teszi az időt.

Az már a nemlét. Mindenképpen jobb a felejtés.

‍