.svg)
Herman Levente munkája
anyai nagyanyám Bocskai volt
akit cselédgyereknek
Bukarestbe vetett az élet
persze túlzás ez
hiszen nem vetette
ott született
a fővárosban jó híre volt
a székely szolgálóknak
egyetemre is ott járt
földrajzot is ott tanult
emlékszem ahogy Alzheimere békenapjaiban
a hegyvonulatokra még neveket aggatott
kézdivásárhelyi teraszunkról
aztán ahogy egy gyergyói öregotthonban
puszta testté lett
kopasz volt
és nem maradt neve
semminek
ha írnék egy regényt
az róla szólna
persze túlzás ez
hiszen nem róla
hanem a történelemről
a történelemről
ami nincs már
de akkor kicsit
mintha lett volna még
távozása előtt
fényesre porolta a neveket
mint dédnagyanyám
a nipp-őzek porcelánhorpaszát
a Victoria sugárút némely naposabb
franciás stílű apartmanjaiban
és a történelemről úgy is
mint valami relikviáról
ami a testeket pár száz évig
az időbe-térbe szokatlan
eufóriával rendezte bele
a történelemről
mint a szemiózis hatalmáról
a nevekben fölhalmozott jószágokról
érdemekről és privilégiumokról
melyeket méltán
és méltatlanul
sodortak el a kelet-európai diktatúrák
aztán a bérmunka örökkévalósága
a vágyak és a szükség
féktelen újratermelése
a Dallas
az Orbit
a polaroid
és a Marlboro
a kiüresedett képek
nagyapám nem nagyanyámra volt kíváncsi
hanem egy Bocskai-sarjra
akkor még volt ilyen
hogy valaki
egy transzilván érzelmű szász
csak úgy
egy Bocskai-sarjra
s felkutatta nagyanyámat
a Scânteia-ház labirintusában
hogy kiderüljön nagyanyám
szót sem ért már
a Bocskaiak régi nyelvén
ma legfeljebb egy diszkrét szexikonért
vállalnánk thézeuszi bolyongásait
de ez már másik történet
s túlzás is persze
hiszen mi minden egyébért még
arról írnék
hogy a nevek
hogyan vonultak ki a történelemből
persze túlzás ez is
hiszen nem a nevek vonultak ki a történelemből
hanem a történelem
hagyta el önmagát
kivonult a nevekből
egyszer csak elfogyott még ott
Bukarestben
az ötvenes évek derekán
üresen maradt nagyanyám neve
magára maradt ebben a halott
porcelánban: Bocskai Katalin
ha kimondta olyan volt
mint mikor vízicsigát szorítunk a fülünkhöz
hogy morajlani halljuk a tengert
az egyik fejezet arról szólna
hogy Hermann nagyapám
ez a transzilván érzelmű szász
akinek felmenői
még a Fejedelemség virágkorában
a Habsburg Rudolf és I. Ahmed
közötti békét kikényszerítő
Bocskai-felkelés után vetették meg
a lábuk Erdélyben
az utolsó ember
aki nagyanyám nevében
kitapogatta a történelem elhaló érverését
rajongásával megsemmisítené a nevet
ez volna hát a dilemma tárgya
a könyvbéli hős drámaian tépelődne
s ha a szakítás lehetőségét el is vetné
hajlana rá hogy a házasságtól végleg eláll
ami akkor és ott
végtére ugyanaz
egy impozáns monológban
talán olyanszerűben mint Bruno Ganzé
a Berlin felett az ég zárójelenetében
Bocskai véres farsangjáról elmélkedne
hogy a történelem milyen
hamar napirendre tér mészárlások felett
s ha a szükség úgy kívánja
talán maguk az áldozatok is
irodalmár lévén felidézné
Vico elképzelését a gondviselés dialektikájáról
ironikus hangvételben fontolkodna
egy metaforán miszerint
nászra kelni egy Bocskaival olyan
mint a történelem eleven
húsába hatolni
épp késő ősz volna
november közepe talán
s a fákra száradt mélyvörös terméshús
lehetne olyan
akár mikroszkóp alatt
az elrákosodott szövetek
és a valóság lehetne az ami
nem fakadt ki de bennaszott a héjban
persze túlzás ez is hiszen
a valóságban nincs valóság
és egy másik fejezet
egy kevésbé patetikus
játszódhatna sötét és patyolat lakásokban
melyeket sosem járt át
a történelem klímája
persze túlzás ez is
hiszen nem játszódna
lélek sem volna itt
a lakás végül is
ezzel telne meg
ahogy lélek sem
dédnagyanyám még csak harminc
nem szimmetrikus
nem szimmetrikus a bordakosara
ezt mondaná neki az orvos
miután a tüdejét meghallgatja
azzal lehet élni? – kérdezné
de már rohanna is
ki a rendelőből
ki a fűtetlen váróba
ahol nagyanyámat hagyta
ő még csak hét
már iskolás épp
nem merte bevinni
azt hitte torokgyík
nem akarta hogy hallja a szót
nem is tudja
mért nem akarta
elfelejtette hogy az orvos úgy is
románul mondja majd
difterie – ezt fogja mondani
mennyivel barátságosabb ez így
akár egy trópusi lepkefaj
de még ez sem
hát kit érdekel hogy a bordakosara
hogy nem szimmetrikus
tanulás után az asztalról
elpakolni mindent
visszatenni a vázát
a nejlonnal letakart csipke közepére tenni vissza a vázát
felcsukni alvás után a recamier-t
a felcsukott recamier-re visszatenni a két goblenpárnát
a két goblenpárnát úgy tenni vissza a felcsukott recamier-re
hogy egymás tükörszimmetrikusai legyenek
a rögeszmés készülődés
hogy jobb lesz minden
a rögeszmés készülődés
hogy minden így marad
a rögeszmés készülődés
hogy valaki jöhet
jönnie kell
a rögeszmés készülődés
hogy nem jön senki
ne jöjjön senki
a petróleummal felsúrolt padló
a hazugság hogy a csótány
nem innen mászott
az elsőre fel
ez a hivalkodóan puritán bérház
ez a morállá hazudott nincstelenség
hogy a nőnek csak a jóhíre van
hogy a nőnek csak a jóhíre nő
ez a lakatlan lakás
ezek a súlytalan lépések benne
a szimmetrikusra simított konyharongyok
a mosogató felett
a hajnalban szimmetrikusra simított konyharongyok
a mosogató felett
a csak ronggyal érintett bútorok
a csak ronggyal érintett rongyok
a csak ronggyal érintett érintések
hogy hiába
hogy akkor is
mindent összekarcol a szorongás
bemászik a nejlon alá
bemászik a csipke alá
összekarcolja a furnírt
csak a furnírt ne istenem
fehér karcolások lesznek szerte a furníron
fehér repedések lesznek a levegőben
véget kell vetni a szorongásnak
valaki vessen véget a szorongásnak
az utolsó fejezet színre vinné
ahogy a munkásosztály önmagára ismer
de nem ismeri fel magát a történelemben
transzgressziók – lehetne ez a címe
szerelmi történetnek indulna melyben
dédnagyanyám megismerkedik egy férfival
hívhatnák Mihálynak
a párom hűtlen
dédnagyapjáról mintáznám
aki elhagyta asszonyát-fiát
hogy a fővárosban urak
szolgálatába szegődjék sofőrként
a munkásszakszervezet önképzőkörén találkoznának
bontakozó kapcsolatuknak
egy fénykép vethetne véget
a kép dédnagyanyám kabátzsebéből
türemkedne elő egy vacsora alkalmával
a regény bizonyára nem árulná el
de egy szóváltás arra engedne következtetni
hogy újszülött nagyanyámat ábrázolja
írhatná rajta hogy „Katika, 1928”
vagy talán kopasz volna
s névtelen még
