Tíz ujjamból kinövő (szonettciklus)

 Schwarz Volker alkotása

‍

Önvizsgálat

‍

Vizsgálod az új jelt, bőrön a szeplőt,

miként csillagjós fürkészi a kozmoszt,

a konstelláció milyen hírt hoz most,

a történetben eddig nem szereplőt,

‍

alhatsz-e nyugodtan újabb galaxis

örvényeibe  belekapaszkodva,

lesz-e még időd okos jóslatokra,

ha bizakodás kétellyel marakszik?

‍

Van, nyilván, több biológiai indok

is erre, az immunrendszered

gyengül idővel és a vegyszerek

‍

étel-, italban, légkörben: ez mind ok,

ámde kiváltképpen a lelki béke

a homlok fenségét éltető éke!

‍

Délutánok

‍

Beolvadok egy régi délutánba,

diófa mellett üldögél a képen

nagyanyám konok korok rétegében

sötét fejkendőt húzva homlokára,

‍

feléje nyújtom, s ím, e délutánba

gurul a gerezdről át egy szőlőszem,

hol már én merülök fehéren, őszen

évszázadokat reccsentő nyugágyba,

‍

s unokám görget képernyőn száz képet,

ma még telünk nyarukkal összeérhet,

szivárványcsíkot lehelő gyepén

‍

mintha anyám rebbenne el, szegény,

felhőkkel széledő más délutánba,

hadd nézhessek egy kicsit még utána!

‍

Kiugró partról

‍

Most még szememmel észlelem a szépet,

bizsergő ujjal kitapinthatom

a fény bolygó bársonyát, szimatom

pár csábító vidéket becserkészhet,

‍

hol annyi eliramlott képzelődés

szorongató  ködökbe múlva

villanna fel, ragyogna  újra,

amíg szakadékká közénk nem nő rés,

‍

hol verssorként kiugró parton

a lélek csobogását hallom

buzogni a földi mederben,

‍

és szavam színekkel keverten

megáll a lengedező pallón,

amíg lélegzetemmel tartom.

‍

Mester és inas

‍

Szavak születésekor a tüdő,

miként kovácsfújtató, levegővel

éleszti hangszálaink rezdülő

anyagát, izzítja lázas erővel

a nyelv üllőjén, melyen túl fogak

hidegvágója, ajkak ráfhúzója

alakít, kerekít le hangokat

soványra, kövérre, í-re vagy ó-ra,

‍

s a nagyra becsült mesterünk, az agy

szerkeszti meg szemantikailag,

míg inasa, a szív, ki mindig lelkes,

‍

megszállottan finomít, fúr, farag,

ha netán mestere valamit kihagy,

hozzátesz magából, mert ő így nyertes.

‍

Csak az a vég

‍

Csak az a vég, csak azt tudnám feledni,

ne ostromolna zord felismerésünk,

hogy ég, a föld nem lesz már ismerősünk,

miként előttünk, utánunk a semmi,

‍

csak kóválygó porunk, hézagos tettünk

követi nyomunk, mint gazdátlan lélek,

virággal, méhvel talán még beszélget,

de nem tép ki egy gyomot se helyettünk.

‍

Állítsd teendőd előre ma is,

hisz kívüled rá más füle hamis,

erős akkordra csak küzdő szív képes,

‍

a pusztító viharban is igaz

ellenállás az egyetlen vigasz,

letarolt fáknak nem ér gyökeréhez!

‍

A fekete anyag

‍

Ha netán mégis volna élet ottan,

a fekete anyag, ugye, még fel nem

tárt terében várna illatos kertem,

s mélázhatnék egy vákuumos sarokban,

‍

hol a sötét túlsó fele világos,

a feketeség fénynek csak a maszkja,

melyet szeméről immár leakasztva

örvénylő szín országa vár virágos

‍

lugassal, és megkoccan a csésze,

mikor cukorként hullócsillagot szór

a Jóisten gőzölgő feketébe,

‍

s magával ragad csengő nevetése,

hogy hasuk fogják a bolygók is sokszor

belekortyintva a csillagos éjbe.

‍

Tíz ujjamból kinövő

‍

Már majdnem megkésve, de még időben

küldöm tinéktek életem csokrát,

akár tíz ujjamból kinövő csakrát

nyújtom, ragyogjon, mint nap lemenőben,

‍

sugározzon hittel, reménnyel bőven

nevelni családfák gyönyörű bokrát,

kibírni, lebírni burjánok poklát

parazita vésszel szembemenően,

‍

áramoljon minden szívben és főben,

amíg beszélni tanulnak unokák,

ne zárja nyelvük nyers hatalmú blokád,

‍

legyen a vessző is strázsáló őrszem

betűnkért célba vett várak homlokán,

legyen helyén a szó minden időben!

‍

Sárga irigység

‍

Irigylem a hívőt, néha magam

is közéjük sorolhatom magam,

ki imádkozik, ha bajban van,

és egyre több rá az alkalmam,

‍

nem vagyok cinikus, megrendülten

csodálom, örökké nagyra becsültem

teremtett világunk, melybe kerültem

a szomorúságok között derülten,

‍

előbb, utóbb, sőt olykor hirtelen

segített rajtam többször Istenem,

hogyha be is kellett segítenem,

‍

de most hogy közeleg a fura vég,

s nem tarthat itt a világ ura még,

mennyire hinném, hogy ott csuda szép!

‍

Vak égbe görbülve

‍

A vonat lehagyott, megdermedt szívvel

bámultam utána, mintha csak lelkem

szállt volna el vele abban a percben

végtelenbe fordult hirtelen ívvel,

‍

testem meg légért tátogott az űrbe,

személyi s pénz nélkül csak hasonmásom

egy abszurdra váltó végállomáson,

ahol a sín vak égbe van görbülve.

‍

Ez volt akár az első kiszállásom

ama másik, anyagtalan világba,

hova túl hiú átigazoláson

‍

becsöppen minden türelmes, izgága,

míg szirmát hullatja képtelen tájon

a semmi ágán a semmi virága.

‍

Utolsó szonett

‍

Visz a szellő, megyek utánad,

talán porszemem meg is találhat

valahol utolsót lehelve

szívedből nyílt virágkehelyre,

‍

s akkor  a lelkünk másik korban

kigyullad egy csipkebokorban

piros bogyókkal fényárt vetve

eljövendő szerelmesekre.

‍

Leszünk hajukkal szálló illat,

melyet a szél ajkával illet,

nyelvük hegyén csókokra ringó

‍

rózsaszínű ízlelőbimbó,

leszünk az összeérő térdük,

amikor kirügyezünk értük.

‍