Un’anima di donna

Traumairodalom és felnövéstörténet kategóriái, illetve néhány mainstreamebb szó amatőr kertészeknek

‍

Roni szövegeit boncolni olyan érzés, mintha egy éppen rügyező családfa kivágását vagy legalábbis metszését lesnénk tudományos kíváncsisággal egy bokor mögül. Ez a fa, bár megtévesztésig hasonlíthat a sajátunkra, jellemzően a lágy női, illetve a balkáni ethoszra jellemző, reflektálatlan férfiarchetípusai révén, mégis nagyon más: az ágak szövete egyedi módon alakul, a napfény pedig meglepő részletekre irányítja a figyelmet. Az pedig, hogy az elbeszélő ez az – öncélúan éppen ideprojektált − napfény-e, vagy maga a diszkurzív feltárást végző vérszomjas favágó, nem teljesen egyértelmű. Miközben látszólag békésen kalauzol bennünket családi fényképcsarnokában, észrevesszük, hogy a lehető legtávolabb áll minden képtől, majd a patriarchális reliktumok egyes darabjait a hátunk mögött módszeres kegyetlenséggel tiporja a földbe. Ez a pusztítás azonban nem üres vandalizmus, hanem a felszabadítás eszköze. Nem egy izolált irodalmi rage room ez, hanem egy átlagos kedd este, amikor fiatal felnőttek transzgenerációs traumákat pöfékelnek cigarettából. Egy önanalízis, mely mindaddig tart, amíg vannak fel nem ismert családi minták és ki nem próbált szövegtípusok. Felmerül viszont a kérdés, hogy mindez hogyan viszonyul a traumairodalom szokásos öndefinícióihoz, például tetten érjük-e a traumaesztétikát töredezett narratívákban, vagy az elmondhatatlanság és a szavak elégtelenségének érzékeltetésében. Azt javaslom, egy pillanatra álljunk meg, és figyeljünk a szívhangokra, a kattogásra és az artikulálatlan üvöltések szimfóniájára, hogy kísérletet tegyünk mindannak dekódolására, ami elsőre csupán háttérzajnak tűnik. Hiszen a szövegek hivatkozásai sem csak hivatkozások, a közhely sem csupán közhely, és ebben a textusban még a próza is meghalhat, ha nem virrasztunk fölötte.

Az intergalaktikus, mitikus és tyúkszartól bűzlő helyszínek számos különböző regiszternek és regiszterbeli túlkapásnak adnak otthont, viszont ami közös bennük, az a mindenhez kapcsolódni vágyó és egyben félő elbeszélő, kinek felnövéstörténetét kitágított gyermek- és felnőttkori pillanatok sorából bár végigkövetjük, mégis azt érezhetjük a végén, hogy az én lényege konzerválódik mágikus gondolkodásában. Hogy kiálthatunk-e azonnal magánmitológia-teremtést, vagy egy mozaikszerű, mitológiák közti tájékozódásnak vagyunk szemtanúi, vitassuk meg együtt, de az biztos, hogy nemcsak kiüresednek a már meglévő jelentéseink, hanem a gyermeki naivitás tapasztalata révén újakat is képesek vagyunk teremteni. Minduntalan kis- és nagybetűs istenek bújnak meg Roni szövegeiben: a tárgyakat és a tereket beszélni tanítják a polcon fekvő könyvek és a pókhálósodó szobák istenei, de sárga falusi késő délutánokon együtt eheti a mákoskalácsot Hermész Luciferrel az imaórán. És ha már a nagybetűs isteneknél tartunk: hogyan illeszkedik ebbe a szakrális térbe a mindenhol meghúzódó Taylor Swift-szál a maga kortárs ikonográfiájával, hogyan kerül be ebbe a társaságba Anya és Mama? Talán úgy, hogy manapság nem felejtünk el a női isteneinkről is megemlékezni, még akkor sem, ha a steril feminista diskurzusok tehetetlenül torpannak meg az elbeszélő valóságának küszöbén. Roni oltárokat állít női isteneinek, melyeket már nem elméleti konstrukciók táplálnak, hanem csupasz szövegáldozatok, majd egy elképzelt matriarchátus paradicsomának puha szőnyegét gurítja le a görög Meteorákról a végtelen mezőkre.

Roni prózájának tematikája annyira jól egyensúlyozik játék és valóság között, hogy a szövegek struktúráját érintő kérdések nagyrészt sikeresen megbújnak ezek mögött. Az apokalipszis mellérendelődik a Szólíts a nevedennek, a maszkulinitás paradoxonjai a Harry Potternek és így tovább, azonban a kísérletezésnek ára van, hiszen nem biztos, hogy a víziók jelen formájukban már képesek végig megtartani saját súlyukat. A szövegvilág olykor beleszédül a saját maga által gerjesztett intertextuális örvénybe, a hivatkozások sűrűje helyenként már-már befogadhatatlan hálózattá torzul, ahol a szövegek tétje beleveszni látszik a kényszeres halmozásba. A ritmus helyenként megbicsaklik, a reflexió nélkül felejtett közhelyek pedig néha inkább gátjai, semmint segítői a diszkurzív feltárásnak. Éppen ezért most hozzátok szólok, kedves kertésztársaim: gyertek elő a bokorból, gyomláljuk ki a családfa körüli vadhajtásokat, hogy Roni írásai továbbra is bátran metsszék az elkorhadt ágakat.

Elhangzott az 50. Bréda Ferenc Irodalmi Körön

‍