Vasárnap déli vendégek Brassóból

Nincs mit csodálni rajta, hogy többeket a méreg ölt meg tudomást szerezvén arról, hogy lemaradt a brassói ifjúsági Bach-kórus és a Capella Coronensis kolozsvári koncertjéről. Szó se róla, a „többeken” kívül esők számára az ifjúsági kórus megjelölés vélhetőleg unalmasan vagy sematikusan hangzik. Akik azonban tudják, milyen elmélyült, igényes, német munka zajlik a brassói Fekete templom zenei műhelyében, nos épp ők méltatlankodhatnak joggal amiatt, hogy a mintegy harminc énekes-hangszeres élén álló Steffen Schlandt és/vagy a Német Demokrata Fórum őket meghívó kolozsvári fiókszervezete a kelleténél talán kevesebb gondot fordított a hírverésre. Szó ami szó, a vasárnap dél sem az a tipikus koncert-időpont.
A protestáns reformáció 500. emlékévében a Musica poetica szószerkezettel felcímkézett projekt természetesen a német és erdélyi szász evangélikus (lutheránus) szellemiség középpontja köré szervezett zenei sorozat. A Kolozsvárra is elhozott koncertprodukció voltaképpen egy feszesre szerkesztett, többszerzős kantáta volt. Szerkesztője és elsődleges interpretátora maga Steffen Schlandt, aki a kilencvenes évek közepén végezte a kolozsvári Zeneakadémiát, majd hazakerült Brassóba, ahol nemsokára az őt természetes módon megillető tisztet-szolgáltatot, a Fekete templom kántor-orgonistai posztját vette át édesapjától. Szemernyi kétség sem fér hozzá: Walter Schlandt (a nagyapa) és Hans Eckart Schlandt (az apa) nyomdokain is haladva Steffen kiválóan megalapozott zenei tudással, ráadásul nagy műveltséggel, higgadt derűvel, megbízhatósággal vált a brassói zenei élet egyik referenciapontjává. Az 1933-ban Victor Bickerich bábáskodásával alapított Bach-kórus – a Schlandtok elévülhetetlen érdemeit gyarapítva – a legsötétebb időkben is töretlenül megőrizte a Bach-, Mozart- vagy Brahms-előadások legigényesebb vonalát, a Fekete templom így gyakorlatilag a koronaváros zenei kultúrájának folyamatosságát biztosította. A Bach-kórus ifjúsági szekciója pedig nyilván ugyanazt a kulturális örökséget szervesíti magába, míg tagjai tanulnak, érnek, gyarapodnak.
De kanyarodjunk vissza az április 23-i koncerthez. Bevezetőjében Schlandt elmondta, hogy a kilenc szerző vokál-szimfonikus vagy kizárólag hangszeres műveiből összeállított „kantáta” valóban egységes gondolati vázra épül; koherens eszmeiség, tartalmi megszakítatlanság jellemzi. Brassó első kiemelkedő humanistájától, Johannes Honterustól kiindulva Sigfried Corneliuson és Martin Lutheren (!), Buxtehudén, a Bach családon át a 18-19. századi Gottfried August Homiliusig és Johann Lukas Hedwigig ível a szerzők sora, akiknek zsoltáros, himnikus, korál-alapú vagy épp egyetlen jelmondatnyi szövegre épített kompozíciói egyaránt felfűzhetők arra az „alkalmi” szellemiségre, amelyet a liturgiai hagyomány a húsvétot követő első vasárnaphoz (Quasimodo geniti infantes) rendelt hozzá.
Zenetudományi szempontból kétségkívül a két utolsó mű volt a legérdekesebb, G. A. Homilius (1714–1785) kompozíciója a 2. zsoltár kezdő mondatai alapján (Warum toben die Heiden...), illetve J. L. Hedwig (1802–1849) orgonaszentelési kantátája szólóénekesekre, vegyeskarra és zenekarra, Georg Giesel szövege alapján. E két mű ugyanis abból a kottaállományból került elő – hosszas és sok türelmet igénylő kutatás-feldolgozás árán –, amelyet (néhány hangszerrel egyetemben) egy 19. századi vándor zenemű-kereskedőtől vásárolt a brassói evangélikus közösség, de amelynek jó része odalett az 1940-es évek viharaiban. A mintegy tíz ládányi kottaanyagból túlélt két-három ládányi összevissza-kedveredett kéziratlap tüzetes átvizsgálása és puzzle-ezésre emlékeztető rendszerezése kellett ahhoz, hogy ezek a művek megszólalhassanak. (A helytörténeti kutatások egyébként valószínűsítik, hogy épp Hedwig orgonaszentelési kantátáját mutatták be Brassóban az 1839. április 17-én avatott Buchholz-hangszer átadásakor.)
A tizenhét énekes és a kamarazenekar (a vonóskaron és a kontinuót is játszó karnagyon kívül két oboa és egy fagott) annyira átgondolt, a művészi látomásokat technikailag annyira jól „lefordított” módon zenélt, hogy okunk van feltételezni: Schlandt igyekszik kizárni minden esetlegességet, minden felületes, gyors, „ügyes” vonást, a merő haknizásból adódó vulgaritást avagy hibalehetőséget kisegyüttesei munkájából. Azt a benyomást kelti – és bizonyára nem megtévesztő a benyomás! –, hogy a történeti zene, a századokat átívelő vallásközösség, az aktuális gyülekezet és a zenélők méltóságát egyaránt fontos érvnek tartja az egyházzenei minőség megalkotásában. Mi itt, Kolozsváron nemcsak becsülhetjük, de irigyelhetjük is ezt a minőséget.