Versek

Ughy Levente: A nagy parázna

Mesejáték

„Egy napon elég idős leszel ahhoz,

hogy újra meséket olvass.”

(C.S. Lewis)

A csönd határain túl már

nem nehéz kijelölni a helyed,

nincs vergődés az emlékekben,

önkezeddel átszakíthatod az eget.

A hol volt, hol nem volt kapujában

a hanyatló nap színes rebbenés,

nem kell már falakat lebontanod,

kőmarkából nyújt vizet a sziklarés.

Álmodban megint királylány vagy,

varázslóinasod egy griffmadár,

porfelhőt kavarsz a keresztúton,

de az ösvényen túl viharszünet vár.

Már nem akarsz többé menekülni,

látod, hogy nem a halál a vég,

s míg a próbatételek közt válogatsz,

életedbe újfent beleszólnak a mesék.

Kiénekeled a hajnali dallamot,

bátorságba nő benned a szédület.

Grimm kezét fogod az erdei tisztáson,

fölötted csodát lélegeznek a hegyek.

A kipárnázott Semmiben jól érzed

magad, léted holnapra is elég.

Így leszel meztelen, örök anyag,

s elnyered a megváltó szörnyeteg kezét.

Képtelen történések

Ma lesöpörtem rólad

az árnyékport, s megláttam,

hogyan töltöd ki a teret.

Ma a fény összetört darabkáit

párnádra tettem, s mikor

hozzám értél, átvilágított a kezed.

Ma nem akart a délután

véget érni, s a távolban láttam,

a templomtorony megsebezte az eget.

Ma nem mentem a sarki boltba,

csak lebegtem a tetők felett,

s kövekből szeltem neked kenyeret.

Ma a rozsdából kioldódott az arany,

szárnyakat kaptam a madaraktól,

s szőnyegbe szőttem a fellegeket.

Ma végre a titkos ajtó mögé

néztem, s a kékre mázolt falon

értelmezni tudtam az üzenetet.

Képeskönyv V

Az iniciáléban a kezdőbetű

elmozdult egy kicsit, a színekből

nem látni, hogy az Ég takarja a Földet.

Tegnap is átnéztem néhány lapot,

s míg saját kalandomat írtam, nem

tudtam, hogyan tekintsek önmagamra,

ha anyám-arcú tükrömben páváskodok.

Egyszer voltam cseresznye-virág párás

hajnalokon, majd Andersen meséjébe

kéredzkedve kenyérre léptem a sárban,

soraim összemosódtak az árnyékfalon.

Most még van néhány üres lapom,

de nem tudom, mi lesz: sci-fi vagy más,

képeim mögött elrejtőzött a folytatás.

Faggató

Ki az, aki vagyok, s aki lehetek

majd egyszer, ha hozzáférek ahhoz,

ami a van-nincs legendában feltárul,

s megfejti lenni akarásom titkát.

Mi az, ami a félelem ördögét elűzi,

s magamat isteni lényként felismerve,

fent és lent elnyerhetem az Ég Királyságát.

Melyik az a madár, mely odaszáll,

ahol fürtökben lógnak a jelmezüket

ledobott, pucér valóságba tűzött virágok,

hol az a hely, ahol a fészekbe rejtett tollak

melegen tartják a köztes energiát.

S melyik az a időbe zárt test, mely

önnön vágyát végleg feladja, ha az

időtlen lélek megszólaltatja a harsonát.

Lény vagyok a testben, vagy testi lény?

bársony-puha ragyogásvagy vihar-szünet?

Már most felszólítom magam saját

védelmi rendszerem gyors kiépítésére,

s meg kell, hogy büntessem a bűnbeesést,

már most helyet kell biztosítanom az emlékezetben,

s eldönteni, felfelé akarok-e lépni, vagy félre.