.svg)
1.
(Aaron Bodor ebédje)
Készült Bodor Ádám írásaiban szereplő ételek, italok, figurák, növények, állatok, helyszínek, foglalkozások és motívumok felhasználásával, megidézésével, illetve elferdítésével. Az ő tiszteletére.
Amikor meghívtam ebédre Aaron Bodort, már sejtettem, hogy a csonttollú madarakat mind megfőzik és utána megsütik. Pontosabban, előtte kiirtják őket és utána felszolgálják. Akkoriban útkaparóként dolgoztam a meddőhányó és a rönktelep közötti szakaszon, egy őrbódé volt az otthonom. Nelu Morcan ezredes eltitkolt fiaként nem számíthattam más munkára, bár nem volt ellenemre a kemény fizikai munka, melynek eredményeként szépen megizmosodtam. Néha a kantin konyhájában is besegítettem a nagyobb edények, véreztető teknők mosogatásában. A csonttollúakról mindeddig azt hittem, hogy csak a mesében léteznek, annak ellenére, hogy apám halálát is az általuk terjesztett kór okozhatta. De végre, létezésük legfőbb bizonyítékaként, elkapták őket a hegyivadászok a Fata Fortuna-hágónál. A madarak átkeltek a Pop Ivan ködsubába burkolózó, menyétvörös bércein, lehallatszott a faluig szárnyuk csattogása. A hegyivadászok először gondosan megtervezett csapdákat állítottak fel a berkenyésen túl, ott, ahol dúsabb a hóval borított aljnövényzet és szálasabbak a fenyők a Kocofána-erdőben. Mindezt éjjel művelték, terepszínű álcaruhában, nehogy az éles szemű madarak észrevegyék őket. Miután kitekerték a csapdába csalt madarak nyakát, átadták a fadöntőknek vagy, ahogy a helybéliek nevezték őket, a fanyűvőknek, akik el is hozták a kantinba, egy erre a célra kifaragott nyársra húzták fel mind a kilencvenet. Az őrbódéból láttam, ahogy két fanyűvő lesíel velük a hóhatárig, ekkor én is a kantinba siettem. A fanyűvők a rönktelepen válogatták ki a legalkalmasabb gyertyánfát, amit aztán a megfelelő átmérőre faragtak, hogy felhúzhassák rá a madarakat. A gyertyán elbírja a kilencvenmadárnyi súlyt. Az egyik fanyűvő, bizonyos Falcon Engelhardt vagy inkább Bubi Mauksenitz – ezt nem lehetett elsőre megállapítani, mivel ikrek voltak –, egy gombolyag szőrösödő spárgát vett elő a zsebéből, amiből egy félméteres kis szakaszt nyisszentett le az oldalán hordott görbe gombavágó kés segítségével. A fanyűvők is egyforma egyenruhát viseltek, amit Cuki Manolean varrt nekik a maradék zsávolyból, ami a kelengyéje nagy részét alkotta, és amit szárított telekiaszirmokkal illatosított a kasztenjében. Férjhez nem ment, viszont elég jól keresett a varrással, amit mostohaanyjától, Boróka Estintől tanult hosszú éveken keresztül. A fanyűvők a ruhájukat is hamar elnyűtték, egy lendületesebb mozdulat, és máris kész a szakadás, Cuki Manoleannak akadt munkája minden évszakban. Hol egy leszakadt pitykét, hol egy kifeslett ingujjt, mellénél átszúrt zubbonyt kellett megjavítania, befoltoznia. Amióta csak megismertem, reménytelenül csaptam a szelet Cukinak. Órákig el tudtam nézni, ahogy munkája fölé görnyedve, a kontya alatt, pihés nyakán a szellő elkóricál, meg-meglebegtetve az apró szőrcsillókat, mint valami mélytengeri áramlásban. Csak álltam felette, ha szólni mertem valamit, sajnálkozva nézett végig rajtam és elrongyosodott condráimon.
Nem lehetett megállapítani tehát, hogy Falcon Engelhardt vagy Bubi Mauksenitz az, aki méregeti a madarak kloákanyílását. Később aztán részletesen elmesélték a módszert a kantinban. Falcon vagy Bubi vette a szőrösödő spárgafragmentumot, lemérte a kloáka átmérőjét, körmét belevájta a spárgába, aztán a szintén fából készült mérőrúdra feszítette ki, így állapította meg, hogy a csonttollú madarak kloákája átlagosan két centiméter. A gyertyándárdát is két centiméteres átmérőre kellett faragni. A két cipszer fanyűvő a messzi Besszádokból vándorolt erre a vidékre, mert akkor még a határvadászok mindenkit beengedtek a központban meghatározott létszámig. A település egy völgyben hevert lazán, mintha csak odarajzolta volna egy szórakozott kisgyerek, akinek egy térképet terítettek ki, hogy csendben maradjon, nézegesse a hegyeket és a kacskaringózó erecskéket, és aki aztán ágasbogas betűkkel rárajzolta, hogy Foltin.
Foltint délről a Pozdorics folyó határolta, amely olyan sebességgel sodródott a mohos köveken lefelé, hogy emberfia nem próbált rajta átkelni. Csak a borzderes ló tudott átjutni a túlsó partra, s ha éppen olyan kedve volt, a hátán eltűrt egy embert. A folyó partját éppen ezért szigorúbban őrizték, mert akit egyszer átvitt a borzderes, azt vissza nemigen hozta.
A hegyivadászok is a kantinban ebédeltek, és elmesélték, hogy a fenyvesek ágain helyeztek el homoktövisszemeket, narancsos színük odavonzotta a mormotákat. Aztán a mormotákra már a csonttollúak is előbújtak. Nem tudni, miért, ezek a madarak mormotákra vadásztak. De most a seggükön átszúrva, hatalmas, lógó csőrrel himbálóztak a kantin hűtőkamrájában, a két cipszer fadöntő hozta le a nyársra aggatott zsákmányt a hóhatárig, onnan pedig gyalogosan cipelték a rúdravalót, a sílécükkel együtt. A kantin konyhájában, ahol kisegítettem, főnököm, Eugénia Mislenian először kivéreztette, majd kibelezte a madarakat. A belsőségeket kivittem a kantin derítőjébe, aztán nekiláttam kimosni a teknőket. Úgy gondoltam, hogy Aaron Bodornak biztosan ízlene a madárpecsenye, meghívom, s közben beszélgetünk esernyőkről, régi tavaszokról, általában a múlt dolgairól.
Eugénia Mislenian Patzaichin, az örmény anyától és lipován apától származó főszakács, az előkészítés után egyenként szemügyre vette a madarakat, mert azt hallotta, hogy a búsgrúz nátha terjesztői, s mint ilyenek, speciális kezelésben kell részesíteni őket. Jól meg kell főzni, ezer fokon – mondta segédjének, Illarion Bibordzennek, ha pedig mégsem sikerül, akkor előtte denaturált szeszt kell felszolgálni a vendégnek, áfonyás kenyérbélen megszűrve. De jó a szeszben áztatott pöttyös tárnics is, ha nincs kéznél áfonya. Illarion Bibordzen, búsgrúz ősei nyomán nem hitt az efféle szűréses kezelésben. Nem is volt szüksége rá, hisz eredeténél fogva nem kaphatta el a betegséget. Rajta kívül volt még egy segédszakács, Boltbaatar Kandasvili, akivel együtt szöktek el egy szibériai munkatáborból. Egész úton csak mutogatással tudtak értekezni, mert az egyikük az eweni-udegéd, másikuk pedig jurcheni-naja nyelvjárást beszélte. Aztán itt, a kies Foltinban mindketten megtanulták a foltini nyelvet, ami egy különleges keveréknyelv volt, hangzása leginkább a csonttollúak párkereső kattogtatásához hasonlított. A csonttollúak hatalmas csőrüket a vad gerjedelemtől a vasrudakhoz csapkodták – még egy ok, hogy kiirtsák őket –, egyesek szerint azért is keltek át a Pop Ivanon, mert Foltinban sok volt a vasrúd. A vascölöpöket a járási referens mérnökezredese, bizonyos Nyikita Beszla helyezte el egyforma magasságban, a háztetők fölé két centiméterrel, a falu pontos mértani közepétől koncentrikus körökben. A hegyről nézve olyan volt, mint egy mesterséges erdő, ami a természet erejét csapdázza. Viharban – márpedig Foltin katlanjában gyakori volt a viharos időjárás – iszonyatos csattanással sültek ki a villámok a vasrudakon, a keletkezett energiát a mérnökezredes egy erre a célra feltalált akkumulátorban tárolta. Innen nyertek aztán annyi elektromosságot, ami a téli hónapokra elég volt, az év hátralévő részében pedig kanócot gyújtottak.
Eugénia Mislenian Patzaichin konyhája is innen kapta az áramot. A főszakács messze földön híres volt termetéről és ételeiről. A széplelkű Mila Patzaichin lipován halász és Carol Mislenian örmény rúdtáncos harmadik gyermekeként ő vitte tovább a család gasztronómiai hagyományait. Felsőbb utasításra helyezték át Foltinba, a kantin vezetését is rábízták, egy kényes gyomrú tábornok kérésére. Mindenki úgy sejtette, hogy nála landolt a titokzatos szakácskönyv, amit brigadéros kedvesétől tulajdonított el jogos szerelmi búcsúajándékként. Onnan szedi az ötleteit, amit aztán saját maga receptúrájaként tálal. Tény, hogy senki nem látta nála a kötetet, de úgy sejtették, hogy a köténye alatt hordja, amit soha nem vesz le magáról, abban is alszik. Tisztálkodásnál egy műanyag zacskóba teszi, spárgára fűzi, és a nyakában lóg két hatalmas, megereszkedett melle között medálként, amíg a dézsa fölött kimossa miazmatikus hónalját. A foltini kantin kínálatában a következő ételek szerepeltek: szabógallérleves, podlenka, árpakása gyöngykagylóban, olajos, hagymás halkonzerv kukoricakásával, madártej, csalánfőzelék szamárkolbásszal, báránysikolyleves, nyehőcesült birsalmával és gombával, gomba, hegyi hódflekken pirított nyúlfüllel és tárkonyos csicsókával, hogy a legfontosabbakat említsem. Éppen ezért hívtam oda Aaron Bodort, aki ismerte ezeket az ételeket, csak talál egy kedvencet közöttük. Aaron Bodor rövid ideig tartózkodhat Foltinban, gyorsan kellett cselekednem. Kíváncsi voltam, hogy milyen az élet odakint, márpedig eddig senki nem jött vissza látogatóba, aki egyszer elkerült Foltinból. Görög útlevelét lobogtatva esett át a határvadászok ellenőrzésén, és mindjárt a varróház felé vette az útját. Le is szakított egy pitykét a zubbonyáról, mert csak úgy, ok nélkül nem lehet varrodába menni. A szürke gúnárok így is mindenhol a nyomában voltak, hosszú nyakuk végén golyószerű fejük csak úgy imbolygott utánuk.
Aaron Bodor először visszautasított, mondván, hogy egyáltalán nem éhes, nemrég evett egy kis hegyiboroszlánt a zsombékosban. Másodszor azt mondta, rossz a gyomra a görög fogdában tálalt marhanyelvtől és velődarabkáktól. Harmadjára aztán érezte, hogy jobb, ha elfogadja a meghívásomat, nehogy gyanús legyen a szürke gúnároknak. Amint megérkeztünk, az esernyőmet az esernyőtartóba helyeztem, mindig nálam volt a viharok miatt. Maga Eugénia Mislenian Patzaichin közelített felénk. Kétfejű, kétélű, véres bárdja a műanyag, fehér kötényét összefogó spárgán volt átbújtatva egy törött evezőlapát társaságában. Veszélyes nőszemélynek tartották, ha valaki főzés közben merte zavarni, annak füle vagy egyéb kiálló testrésze bánta. Hatalmas melle és hasa feje előfutáraként érkezett asztalunkhoz. Mit parancsolnak az urak? Hangja valahonnan fentről indult, kellett egy kis idő, amíg leért hozzánk. Mindegy, mit esznek, előtte kötelező szeszt inni! Az én kantinomban nem lesz járvány! Ezzel letett az asztalra egy vastag falú, zöld színű üveget, a viaszosvászon rozettás mintázatának pontosan a mértani közepébe. Gyorsan töltöttünk, kortyoltunk, nehogy valami bajunk essék. Vendégem végül egy madársültet kért borókamártásban, desszertnek hevenyészett erdei levegőben szárított kutyabengét, indokolatlan álmokra, én pedig egy rókagomba-salátát kértem lósóskalapin, sáfrányos szeklicével, mivelhogy annyira nem szeretem a húsokat, és már nagyon régen álmodtam szépet. A főszakács elégedett lehetett a rendeléssel, mivel azonnal sarkon fordult, és hallottuk, ahogy serceg a pakura a tűzön, bárdjával csapkod és szentségel. Elővettem a kakukkfüves dohánykeverékemet, amit szárított csalánnal szoktam elegyíteni, és soha senkinek nem árultam el az arányokat. Megkínáltam vele Aaron Bodort. Amíg a készülő ebédünkre vártunk, elszívtuk a békepipát, és mindketten anyám, Gwendolin Holobiuc áttetsző, ködszürke szemére gondoltunk, más-más vonatkozásban.
2.
(Gwendolin Holobiuc szeme)
Gwendolin Holobiuc szeme olyan volt, mint egy vihar atmoszférikus desztillációja során keletkező felhő.
