Cseh Gusztáv: Kolozsvári táj, 1970 előtt, tusrajz, Székely Nemzeti Múzeum
No items found.

A Banda

XXXVI. ÉVFOLYAM 2025. 10. (912.) SZÁM – MÁJUS 25.
Cseh Gusztáv: Kolozsvári táj, 1970 előtt, tusrajz, Székely Nemzeti Múzeum

(részlet a Kegyetlenek című regényből)

 

– Tudod, mi a legkomolyabb ebben a bandában, öcsém? – Robi alázattal mutatott a városi piacon vásárolt, kis méretű fekete magnóra, mintha az maga lenne a banda. Lenyomta a pause gombot. Vigyorával sejtette, hogy valami nagy dolgot készül mondani.

– Nem tudom.

– Csomó szövegükkel a komcsik ellen lázadtak. Kimondták, amit nagyapa gondol. Fellépésen, közönség előtt! Figyeld ezt a számot!

Újraindította a magnót, hogy a készülék tovább pörgesse a kazettát. Másfél percre megszűnt a külvilág, csak a dalra figyeltem.

– Azta, ez nagyon fasza! – több kérdés felmerült bennem, ám mielőtt bármelyiket feltettem volna, a bátyám félbeszakított.

– Az a legdurvább, hogy ezeket a fickókat le is csukták.

– Mit követtek el?

– Semmit! Vagyis azon kívül, hogy ilyen számokat készítettek, semmit.

– Ezért kerültek börtönbe?

– Aha! A kommunisták bekasztlizták őket.

– Az kemény. Milyen stílus ez?

– Punk – vágta rá a bátyám.

Egyszerre éreztem haragot a rendszer ellen, és tiszteletet a banda iránt. Többet akartam tudni róluk.

– Mennyit kaptak?

– Másfél évet vagy kettőt. Asszem.

– Mindannyian?

– Az egyik tag megúszta felfüggesztettel, talán azért, mert fiatalkorú volt. A többiek fejenként másfél-két évet kaptak.

– A kurva életbe! – Együttéreztem ezekkel a punkokkal, vagy nem is jó kifejezés ez. Hősként tekintettem rájuk, amiért felszólaltak a hatalom ellen és a szabadságukkal fizettek. – Mi a zenekar neve?

– CPg. Amúgy sokan azt hiszik, hogy skinheadek.

– Micsodák?

– Skinheadek. Kopasz barmok, akik utálnak mindenkit, aki különbözik tőlük, például a cigányokat. Sokak szerint a CPg a Cigány Pusztító Gépezet rövidítése, de ez baromság.

– Miért, mit jelent?

– Nem tudom, de Morcos biztos tudja.

Robi legjobb haverját eddig csak látásból meg róla hallott sztorikból ismertem. Haragszom az egész világra tekintete volt, és komótos, dörmögős beszédje. Olyan csávó, aki állandóan lázad valami ellen. Ahogy rágondoltam, kezdtem megérteni, mit jelent punknak lenni.

– Bemutatlak majd neki. Lóghatnál velünk, öcsém! Nem vagy már olyan kisgyerek – veregette meg a vállamat a bátyám.

Én még kisgyereknek éreztem magam, de örültem, hogy szerinte nem vagyok az. Bár Robi és a cimborái is távol álltak a nagykorúságtól, hozzám képest jóval érettebbek voltak. A velem egykorú gyerekekkel mindig unatkoztam, de a bátyám haverjait vagány arcoknak tartottam, akikkel izgalmas lehet csavarogni.

– Hétvégén Feriékhez megyek, csak meg kell beszélnem anyuékkal – folytatta Robi. – Aztán jövő héten összehozunk valamit a haverokkal.

– Szerinted elengednek Ferihez? – felvillant előttem anyánk arca, amikor Ferit elzavarta a játék miatt.

– Apát szerintem nem érdekli, anyut majd meggyőzöm. Csabika miatt csak elenged. Nehogy má’ eltiltson az unokaöcsémtől!

 

A bátyám mindig tudta, hogyan kell hatnia az emberekre, talán ebben volt a legjobb. Örültem, hogy foglalkozik velem, ha már apámtól nem kaptam meg ezt.

Apa tősgyökeres ózdiként kohászati dolgozó lett. Több évet lehúzott a gyárban, mire anyuval összeismerkedett. Papóval kollégák lettek, majd haverok, így került anyum közelébe. A széles vállú munkásember és a filigrán kisasszony jól nézett ki együtt. Apu büszke volt a huszonnégy hónapos sorkatonai szolgálatára, rengeteget mesélt a laktanyai életről, és sok ottani szokását megtartotta. Minden reggel borotválkozott, surranóban járt dolgozni, és fegyelmezetten viselkedett. A rendszerrel sem volt semmi baja. Ha nagyapa meglátott egy politikust a tévében, azonnal káromkodott, apu meg olyan volt, mint aki mindent leszar. Mindent, kivéve a munkát. A szorgalmas nem megfelelő szó rá, inkább a sztahanovista az. Maga köré épített egy börtönt, amiből sosem akart kitörni. A gyári műszak után maszekolni ment, ha akadt olyan ismerőse, aki melót adott neki. Kaszált, füvet nyírt, betonozott, festett. A pénzt félretette vagy elitta, jobb esetben kajára költötte az egészet. Mi semmit nem láttunk belőle. Az ezermester apánkat tényleg nem érdekeltük. Sose kaptunk tőle vállveregetést, de nem is regulázott egyikünket sem. Láthatatlanok voltunk előtte. Nekünk csak jó volt ez, mert csupán az anyai szigorral kellett megküzdenünk, és élvezhettük a szabadság ízét.

 

Tudtam, hogy anyu engem nem enged el Miskolcra, mert pont aznap kaptam egy karót matekból, amikor rá akartam beszélni, hogy én is mehessek. Meg se próbáltam könyörögni. Robi mondta, hogy hagyjam a faszba, mert még neki is megtiltja az utazást. Anyu sosem akarta egyikőnket a másik felé helyezni. Valószínűleg örök sérelem volt benne, hogy Ferinek többet elnéztek, mint neki, és nem akarta ezt átvinni a mi gyerekkorunkra. Biztos nagy dilemmát okozott számára, hogy Robi menjen-e nélkülem, mégis ez lett, egyedül szállt vonatra. Egész szombaton az járt a fejemben, hogy mit csinálhat Ferivel meg Csabikával. Tanulni sem tudtam, a tévére is képtelen voltam koncentrálni. Vártam a vasárnapot, hogy anyuval kimenjek Robi elé a vonathoz, és elmeséljen mindent.

 

– A szennyesedet hozzad, Fiam!

– Egy perc! – kiáltott vissza Robi édesanyánknak.

Fejben lejátszottam, hogy átviszi a szennyest a fürdőszobába, visszajön, aztán végre beszámol a miskolci kiruccanás minden izgalmáról. A vasútállomáson meg a pár perces hazaúton csak arról beszélt, hogy miket ettek, milyen filmeket néztek. Éreztem, hogy van ennél érdekesebb sztorija, hiszen Feri nem mindennapi csóka, aki vele tölt egy hétvégét, tutira új élményekkel gazdagodhat. Robi hirtelen beletúrt a táskájába, kirántott a szennyesek alól egy nadrágot.

– Tetszik, öcsém?

– Nagyon! Ez jobb, mint amit Feri mutatott.

– Ja, szerintem is. Sokkal élénkebb a színe – terítette ki az ágyon. – A tiéd! – mosolyogva nézett a szemembe.

– Na de… – hevesen kalapált a szívem.

– Nincs de, köszönöm van – vigyorgott.

– Köszönöm! Mondd már el, hogyan szerezted! Biztos Feritől van, de hogy fizetted ki? Múltkor nem akarta ajándékba adni, biztosan neked sem csak úgy adta.

– Nem én fizettem érte, hanem azok az idióták a Zsarnai piacon, akik elhitték, hogy nyerni fognak az itt a piros, hol a piroson. A pénz Ferié lett, cserébe adott két Levis farmert. Egyet nekem, egyet neked. Szóval mások fizettek azért, ami a miénk – ezen akkorát kacagott, mintha a világ legjobb vicce lenne.

Rápillantottam az új nadrágomra, én is nevetni kezdtem.

– Megtanultad azt a trükköt, amit Csabika?

– Aha! Olyan remekül megy már nekem is a pirosozás, hogy bárkit megkopasztok – nevetett fel ismét. – De anyunak egy szót sem! – váltott komolyra.

– Persze, nem mondom neki. De mit válaszolunk, ha megkérdezi, hogy honnan van a farmer?

– Majd kitalálok valamit. Na, rohanok a szennyessel, mielőtt kinyír.

Magamhoz öleltem a Levis farmert. Kis híján elsírtam magam örömömben.

 

– El sem tudod képzelni, mekkora köteg lóvéval ment haza a nagybátyám – dicsekedett a tesóm Morcosnak, sőt nem is csak neki szólt ez, hanem az egész baráti körnek.

A Gyújtó sarkon ácsorogtunk, onnan beláttuk szinte az egész utat, ami a gyár felé vezetett. Az indítónak – így hívtuk az autóbusz-állomást – az útnak eredő és visszaérkező buszaival fővárosi fílingje volt. Imádtuk ezt a forgalmas csomópontot.

Ott állt velünk Szellem, akit holtsápadt arca miatt hívtak így, és a katonai dolgokról meg háborúról folyton szövegelő Baka. Érdekes fazonok voltak. Meglepődtem, hogy engem, a kiskölyköt, azonnal befogadtak maguk közé. Aztán minél többet beszélgettünk, annál világosabb lett, hogy a bátyám iránt érzett tiszteletük miatt.

Sugárzott a tekintetükből, viselkedésükből és ruházatukból is, hogy mennyire el vannak hanyagolva. Apánk által mi sem voltunk agyonpesztrálva, de anyu legalább próbált minket távol tartani a számára helytelen dolgoktól. Nekik szerintem még annyit sem mondtak, hogy mit nem szabad.

– Meddig kéne ilyet játszanom, hogy vehessek egy AK negyvenhetest?

– Tankot nem akarsz, te hadibuzi? – nevetett a tesóm Baka hülyeségén.

– Na de tényleg! Kéne egy a szobám falára.

Gyűjtötte a katonai relikviákat. Még bajonettet is tartott a szobájában, meg egy észak-vietnámi tármellényt. A bátyám mondta, mielőtt bemutatta. Csak kapiskáltuk, honnan szerezhette ezeket. Talán az apjának volt valami köze a hadsereghez, de nem mesélt róla, csak említette, hogy jól tud lőni. A haveri kör egyik tagja sem sztorizott az őseiről, azt sem tudtuk, hogy néznek ki. Nem jártunk át egymáshoz, legfeljebb akkor, ha a szülők nem voltak otthon. Többnyire az utcán lógtunk, így sokkal szabadabbak lehettünk.

– Figyelj, ez attól függ, hogy mennyien és mekkora téttel játszanak. Egyébként nem egyszerű ezt megtanulni. Kell hozzá kézügyesség. Gyorsnak kell lenni.

– Taníts meg rá! Gitározni tudok, ez is sikerülni fog.

– Ja, tiszta Sid Vicious vagy – nagyot nevettünk a bátyám poénján.

– Kicsoda? – kérdésem hallatán rám meredtek, mintha visszamaradott lennék.

– Kezdő még a srác, nézzétek el neki! – a bátyám megelőzte, hogy valamelyik haverja beszóljon nekem.

– A legkomolyabb angol punkzenekar, a Sex Pistols basszusgitárosa – Morcos hatalmasat csulázott az úttestre.

– Volt – vágott közbe Szellem. Hipóval kifoltozott nadrágja zsebéből elővett egy doboz cigit. Körbekínálta.

– Ja igen, volt. Mielőtt elvitte a heroin – folytatta Morcos, és rágyújtott.

– Azta! – Reagáltam rá, mintha a kábítószer-túladagolás menő dolog lenne, de csak a döbbenet szólt belőlem. Pontosan nem tudtuk, mi az a heroin, mégis sejtettük, hogy durvább annál, amit a csövesek szívnak a zacskóból.

– Te nem gyújtasz rá? – fordult felém Szellem.

A bátyámra néztem. Kacsintott, hogy fogadjam el. Ezzel biztos közelebb kerülök hozzájuk, gondoltam.

– Már nem is létezik a zenekar. Egyetlen nagylemezük jelent meg hetvenhétben, aztán fuccs, de ettől még jók. Szembementek az angol királynővel, bazzmeg! – Morcos beszéd közben beletúrt kócos szőke hajába.

– Őket nem csukták le, mint a CPg-t? – kérdeztem.

– Tudtommal nem, de lett valami gebasz a lemezükkel, a kiadó nem forgalmazta tovább.

– Te honnan tudsz ilyeneket? – fújtam ki a füstöt.

– Van egy unokatesóm, aki szegedi, a CPg is odavalósi. Miután megszerette a zenéjüket, érdeklődni kezdett sok másik punkbanda után. Az egyik haverjának vannak olyan rokonai, akik ötvenhatban kimenekültek Angliába. Na, ennek a haverjának az egyik unokatesója ott született. Szóval az unokatesóm haverja az unokatesójától tud ilyeneket, az unokatesóm meg ettől a haverjától, én meg az unokatesómtól.

Itt kezdtem elveszíteni a fonalat, de már nem is érdekelt annyira.

– Minek a rövidítése a CPg?

– Come on Punk group! – vágta rá Morcos. – Először cigizel, mi?

– Aha. Miért?

– Le kéne tüdőzni, haver! Szívjál bele, és mondd azt, hogy híjj, a lovam!

Meg akartam tenni, amit kért, de csak a híjj szóig jutottam el, mert ekkor a tüdőmbe került a füst. Azt hittem, sosem hagyom abba a köhögést. Kinevettek.

– Basszus! Kurva erős – mondtam krákogva.

– Nyugi! Csak szívjál rá levegőt minden slukkra, utána fújd ki! Van még mit tanulnia az öcsédnek – nézett rá Morcos a bátyámra. – De neked is!

– Mire gondolsz?

– Hát azon gondolkodom, ha a nagybátyád olyan kurva nagy köteg lóvéval ment haza a Zsarnairól, te miért csak két darab farmert kaptál? Hm? Az lett volna fair, ha neked adja a lóvé egyharmadát, főleg úgy, hogy a te ügyes kezednek köszönheti az egészet.

Összenéztünk a bátyámmal. Másodpercekig meg sem szólaltunk, de tekintetéből éreztem, egyre gondolunk. Legalább úgy be vagyunk csapva, mint azok, akik szerencsét próbáltak az itt a piros, hol a pirosban. Nehezünkre esett belátni, hogy Morcos köztünk a legokosabb, és nem csak a punkzene kapcsán.

 

 

Összes hónap szerzője
Legolvasottabb