A lövészárokba halt remény

Amikor Rudi Stephan közlegény az 1915. esztendő Szent Mihály-napján a Tarnopoltól nyugatra eső Chodaczków Wielki¹ harcterén elesett, a progresszív német zene az egyik legígéretesebb alkotóját vesztette el torokszorítóan fiatalon, csupán huszonnyolc évesen. Az író Kasimir Edschmid szavaival „az ifjú Németország legjelentősebb zenei ereje” volt, olyan tehetséggel, amely az időnap előtti háborús áldozattá válás folytán valójában kiaknázatlan maradt.

Két évvel korábban, 1913. október 10-én a Berlini Filharmonikusok Alexander Schmuller hegedűművésszel és Rudolf Siegel karmesterrel szólaltatták meg premierként Rudi Stephan Zene hegedűre és zenekarra címet viselő szerzeményét – egy igazán sokszínű, a hegedűszólista számára komoly feladatokkal járó, ugyanakkor átütő zenekari opulenciájú darabot, amely könnyűszerrel meggyőzi hallgatóját arról a magas igényszintről, amellyel a fiatal komponista a zenealkotás szentélyébe lépett.

Különös módon Stephan stilisztikai és formai tökéletességre való fáradhatatlan törekvése abban is megmutatkozott, hogy újból és újból egyrészes zenéket alkotott, többször ugyanazzal a címmel, s ezek jobbára az előzőek „helyettesítésére” szolgáltak. Elsőként 1910-ben komponálta például igen terjedelmes Zenekari zene című opuszát, amelynek partitúráját még saját költségén adta ki. Ezt 1912-ben egy teljesen új, sűrűbb szerkezetű művel „váltotta fel”, amelyet ismét csak Zenekari zenének titulált, és amelyben higanycseppként csillogó-izgő-mozgó zsenialitása már egyértelműen megmutatkozott. (Egy évvel később ezt a kompozíciót zsebkottaként nyomtatta ki a mainzi B. Schott’s Söhne.) Ami pedig a koncsertószerű nagyzenekari alkotásokat illeti, Stephan – hasonló módon – két művet is komponált Zene hegedűre és zenekarra címmel. Az elsőt, amelyet szerzője kezdetben a „4. opuszának” nevezett, Stephan maga vezényelte a müncheni premieren, 1911. január 16-án a fiatal hegedűművész, Wolfgang Bülau közreműködésével. Csakhogy ennek az első változatnak az autográfja elveszett.² Így tehát nincs módunk a végére járni, vajon az 1912/13-as, második hasoncímű szerzemény átdolgozása-e az elsőnek, vagy merőben új, amattól független munka. Tény viszont, hogy ez Stephan fennmaradt kompozíciói közül a legösszetettebb. Élesen kontrasztos, szenvedélyesen feltöltött textúrájával az áradó expresszionizmus egyedi hangjának dokumentuma. Ennek befejezése után Stephan minden energiáját az Otto Borngräber testvérgyilkos-drámáján, egy „erotikus misztériumon” alapuló Die ersten Menschen (Az első emberek) című opera megírására fordította, amelyet 1914 nyarán még sikerült befejeznie.

A szerzők – írók, képzőművészek, zeneszerzők – botor, de elkerülhetetlen „beárazása” mentén leginkább a tanítómesterek, a pályatárs elődök és kortársak erőtereit szokták vizsgálgatni. Tehetjük ezt nyilván Rudi Ste­phan esetében is. De mit érnénk Bernhard Sekles, Stephan zongora- és összhangzattanára nevével?! Közelebb kerülhetünk-e az értékeléséhez/jellemzéséhez, ha eszünkbe vesszük, hogy Paul Hindemith, Ottmar Gerster vagy Theodor W. Adorno szintén a Sekles óráit frekventálta? Sokkal szervesebben kapcsolódik viszont Stephan kevéske, de értékes életművéhez, hogy ugyanitt, a frankfurti Hochschen Konservatorium falai között Debussy hangzásvilágának tanulmányozása mellett kerültek a kezébe Georg Capellen zeneelméleti írásai, márpedig Capellen akkoriban épp a dúr–moll dualizmus meghaladásával bajlódott, amiből végső soron Stephan zenei eszménykeresésének egy alapvonása formálódott, párhuzamosan azzal a törekvéssel, hogy bármiféle programatikus háttér nélkül, szimbolikus gesztusok/állítások nélkül is önmagában és önmagáért működő zenei hatást tudjon elérni. Muzsikája így – miközben a késő romantika és a modern küszöbén testesül meg – mind tonális, mind impresszionisztikus hangzatokat produkál, miközben atonálisan „szabad” vonások is fölsejlenek – akár a korai Schönbergnél. A (többszörös) határterületen tett kóborlásai közben Stephan kottapapírján olyan zenei részletek vagy teljes művek fogalmazódtak zenévé, amelyekre ma valami olyasmit mondanánk, hogy szintetizáló. Egy kor zenei tudásának párlata. Az egykorvolt német karmester, Paul Scheinpflug valami effélére utalt – már a húszas években –, amikor ezt mondta: „Rudi Stephan volt az, akinek jönnie kellett volna, őrá számítottunk… Ő volt, akit arra hívtak, hogy a modern zene minden kísérleti lépését egyetlen nagyszerű művészi egésszé tömörítse és új irányt adjon neki.” Mégpedig nem kifinomult, tapintatos-diszkrét stílben, hanem forradalmian. Heterogén, ősi, ötletes módon. Műve nem filozófiai vagy egyéb, zenén kívüli jelentést keresett, nem törekedett programszerű „üzenetekre” sem; a feszültségre, a kifejezésre, a színre, magára a zenére összpontosított. Számos hatásról tanúskodik muzsikája, de az epigonizmus fel sem merülhet szerzőjénél.

Jegyzetek

¹            Galíciában (ma Ukrajna területén).

²            Kézirathagyatéka szülővárosában, Wormsban egy 1945-ös bombázást követően a tűz martaléka lett.

‍