A sötétből is látni

A helyközi járattal mentek el az aszfalt végéig. Ott várt rájuk Bognár a traktorral s a mögé kötött szekérrel. Kopott, lehasznált rongyszőnyegekkel volt kibélelve; turistákat szoktak felhordani ilyenekkel a Hargitára a sípályákhoz vagy a turulos csúcshoz, de ők most csak a hegy lábához mentek, egy félreeső tisztásra, amit zömében még lombhullatók vettek körbe.

Egy makadám szerpentin vitt odáig. Traktorral legalább egy óra, bár gyalog sem sokkal több. December közepe volt, a talaj fagyott, de hó alig hullott, nem volt, ami kipárnázza a köves utat, istentelenül rázott és nyikorgott, mégis végig vigyorogtak és nevettek ott hátul. Már egy éve eljöttek Nepálból, hogy Bognár sátorgyárában dolgozzanak Zeteváralján, és most először, hogy nem vendégmunkások, hanem egyszerű vendégek. Turisták.

Köd volt. A pára ráfagyott az arcukra, és a kapucniból kilógó fekete hajuk fehérbe váltott. Megdermedt. Minden fagyos volt és nyirkos, az út felszíne hártyásan sáros, a fák törzse nyálkás, néhol zuzmós, és a talajból még mindig áramlott a lassú bomlás szaga. Pár tíz méterig ha elláttak, utána csak a sűrű erdő, ahogy elmosódik a ködben.

Bognár hátraadott egy liter áfonyapálinkát, de a rázástól és a tömény dízelgőztől émelygett a gyomruk.

Ha alábbhagyott néha a traktor küszködése, a fákon túlról bégetés hangja szüremkedett be a motorzajba, távolabbról meg felvinnyogó druzsbák vagy krosszmotrok. Közeledtek a tisztáshoz. És a ködből hirtelen hatalmas kaukázusi meg közép-ázsiai juhászok rontottak rájuk. Sitáék rögtön bekucorodtak középre. A fülük vissza volt nyesve, a szemeik vérmesek, és a hangjuk, mintha egy kút mélyéről jönne. Körbekerítették a traktort, és nekirohantak. A mellső lábaikkal felkaptak a szekér oldalára, a pofájukkal nyújtóztak befelé és ugattak, hogy a nyáluk rászottyant a rongyszőnyegekre, de a hátsó lábaik csak két-három szökkenésig bírták, utána estek is vissza, de akkor már ugrott a következő.

Bognár nem gyorsított. Tudta, hogy nem fognak vagy legalábbis nem tudnak mit csinálni. Szafarinak jó lesz. Bár vadat így már biztos nem fognak látni.

A kutyák a tisztás közepéig kísérték őket. Ott volt a pásztoruk valahol a lejtő alján a ködben, és onnan füttyentett egyet, majd még egyet, aztán ordított, káromkodott románul, és a botjával a földből kiálló sziklákat verte, mire a kutyák lassan hátrálni kezdtek, de csaholtak tovább, egy-egy még a tisztás mélyéről is visszarohant, hogy újra nekik rontson.

Binitáék úgy-ahogy beszélték a románt. Mielőtt elindultak volna, kaptak nyelvkönyveket, elvégre Romániába jönnek, és a ragozást hamar meg is tanulták, aztán Duolingóval még néhány szót mellé, de magyarul a szián kívül nem tudtak semmit. Kissé megnyugtatta őket a román káromkodás, leg­alább tudnak majd mit üvölteni, ha rájuk mennek a kutyák.

A nyájtól egy szűk kilométerre volt a telek, egy vékony erdősáv választotta el a két tisztást. Az útról még tiszta időben is alig látszódott valami, csak egy árva székelykapu, a fája megrepedezett, megszürkült, hogy már a táj részének tűnt, mintha a földből hajtott volna ki s pusztult volna el a lábán, akár a szúrágta fenyők. A háromhektárnyi terület valójában egy lejtő volt, és lent a mélyben benyúlt a fák közé. Látszólag sem kerítés, sem semmi más nem határolta, de ha valaki elég figyelmesen és főleg elég hosszan figyelte innen fentről, akkor talán feltűnhetett neki az a néhány bő méternyi, tömzsi kis andezitoszlop, nem is oszlop, inkább apró bástya vagy csökevényes torony, és ha az a szempár még tovább nézte, akkor talán azt is megláthatta, hogy az andezittornyok között egyenlő a távolság, pontosan tizenkét méter. De az már csak a madaraknak, az Istennek vagy egy drónnak tűnhetett volna fel, hogy ezek, néhány sarok híján, egy szabályos mértani síkidomot rajzolnak a telek köré, egy húszszöget, egy síkra vetített dodekaédert, és azt már tényleg csak Bognár tudhatta, esetleg Bogdan, a moldvai csobán, aki itt kint élte szinte a teljes életét, hogy az a síkidom nem csonka, hanem teljes és tökéletes, hiszen az erdő között, a kidőlt fák, a letört ágak, a bebokrosodott zugok és az avar rejtekében ugyanolyan pontosan ott álltak azok a tornyok, sőt az igazi teljesség kedvéért a síkidom kellős közepén ott volt egy kis földterasz beásva a meredek lejtőbe, és ezen a teraszon, három egyenlőtlen andezitlábon ott feküdt egy hatalmas andezitlap. Bognár szerény ember volt, csak ebédlőasztalként hivatkozott rá, ami derűsebb tavaszi vagy őszi napokon napozóágynak is megteszi, de a faluból néhányan, akik gyakorta kijártak ide, mégiscsak oltárnak hívták.

Mikor megvette a telket, még az volt a terve, hogy hagyja majd az erdőnek felzabálni az egészet, hogy csak ő tudhassa, itt a semmi közepén, mégiscsak van valami. De a környező esztenákról a juhok lelegeltek mindent, s ha meg is tudta volna akadályozni, akkor is a falu havonta küldte a felszólításokat, hogy takarítsa meg a területeit.

A legtöbben viszont, s így Gitáék is, már csak a köd miatt sem figyeltek fel a tömzsi andezittörpékre, ők a lejtő alján a ködből felcsillanó tóra lettek figyelmesek, s a partján a kis házra, nemrég épült, a homlokzata üveg, s a méreteit nem lehetett belátni, fölé nőttek a fák és körbeölelték.

A traktort a kapunál megállította, és gyalog mentek le a házig. Tört románsággal próbálta magyarázni, hogy csak hatszemélyesre tervezték, de nyolcan is el fognak férni benne.

Dar cel mai important este că e și o saună înăuntru… – mondta, de ingerült lett a saját nyögődözésétől, és magyarul folytatta: – Begyújtom azt nektek! Nincs is annál nagyobb gyönyörűség.

Míg melegedett a hely, nagyjából feltakarított. Teli voltak a sarkok apró ürülékkel – pele, menyét, esetleg mókus. Mire elrendezett mindent, megmutatta a közeli forrást, meg hogy melyik rakásból vegyék majd a fát, beszürkülödött, és Parbatiék legnagyobb örömére végre elindult haza.

A szaunában hamar fullasztó meleg lett, de azon kívül még mindig látszott a leheletük. Inkább nyitva hagyták az ajtaját, és ételt vettek elő. Az otthonukról beszéltek, az igazán magas hegyekről, a kopár fennsíkokról, a füves lejtőkön szabadon kószáló jószágokról, és főleg a családjukról.

Nagyon más itt. Odahaza sokkal közelebb volt az ég, itt meg minden annyira zavaros, az erdők sűrűk, a kerítések magasak, az udvarok zártak.

A fivéreik a nagyobb városokat választották, de Rupáék azt hitték, hogy ez az eldugott kis falu a hegyek lábánál, ahol szövetekkel dolgozhatnak, majd otthonosabb lesz. De a fatelepek átható szaga és az állandó gépzaj valahogy túl intenzív volt.

Koromsötét lett, mire a faház gerendái is átmelegedtek. A tükröződő ablakok pedig mintha megduplázták volna a belső teret.

Nem isznak alkoholt, de most megbontották a Bognártól kapott hígított pálinkát, kékes volt a színe, és édes, ízlett nekik, jólesett a meleg, és főleg a tudat, hogy csak ők vannak itt maguk között.

Levették a ruháikat, és mind a nyol­can bepréselődtek a kis kamrába. Összezsúfolódtak, mint otthon a hosszú téli estéken, csak itt izzadt a bőrük, ömlött belőlük a víz, megszédítette őket a perzselő meleg, és ahogy Deepa ráloccsintotta az illóolajos forrásvizet a forró kövekre, mintha felrobbant volna a gőz ott belül, érezték, hogy kimarja a szemüket, az orrukat, a torkukat, folyt a könnyük és alig kaptak levegőt. Kicsapták a szauna ajtaját, és rohantak ki a tornácra.

Gőzölgött a testük, ontotta magából a felgyülemlett meleget, és hirtelen megérezték az örömöt, hogy csupaszon állnak a fekete, jéghideg éjszakában.

És csak álltak ott kint, mintha a sötét bebugyolálta volna őket, mígnem fázni nem kezdtek, és rohantak vissza a melegbe. A következő körre már énekeltek és ittak, vizet és pálinkát, és nevettek és beszélgettek, és főleg izzadtak töménytelenül, és már a vízbe is bemerészkedtek, elmerültek a fejük búbjáig, Rita még úszott is pár csapásnyit, de attól már a hideg belehasított a húsába, szúrt és vágott, és újra és újra visszazsúfolódtak az izzasztó kamrába.

Boldogok voltak. Azt hitték, végre egyedül vannak, de a tó túlpartján néhány fa között ott feküdt hat nagy testű, fehér kutya, és közöttük a pásztor vastag báránybundába takarózva.

Még a szürkület alatt beterelte a juhokat, megfejte őket, feltakarított és megvacsorázott, csak utána jött át megnézni a szomszédokat.

Nézte a meztelen, gőzölgő testüket. Alacsonyak voltak, a hajuk rendkívül hosszú, a combjuk vaskos, és dús, fekete szőrzet borította a lábuk közét, viszont a hasuk az lapos és az izmaik szíjasak, el is könyvelte magában, hogy sovány népség ez a keleti, de tetszettek neki az apró mellek, kerekek, feszesek, és a barna bőrük a terebélyes mellbimbóudvarokon még mélyebb barnába váltott.

Nem tudott betelni a látvánnyal. A vastag báránybunda alatt benyúlt a kopott farmerjába, és finoman masszírozni kezdte magát. Érezte, hogy túl szárazon csúszik a fityma a makkon, túlságosan érdes, és vaskosat köpött a tenyerébe. A keze már átvette a lába köze áporodott szagát és a makkja édeskés illatát – örült ennek a szagnak, örült a testének és a látványnak, és finoman tovább masszírozta, kényeztette magát, de csak mértékkel, hogy órákig eltartson ez a visszafojtott öröm.

Lassan szállingózni kezdett a hó. Közben Sabináék megint kiizadtak magukból mindent, és ahogy újból kiléptek a teraszra, látták, hogy a tompa sötétet pár perc alatt teljesen kifehérítette a tömött hóesés, mint egy vaskos fehér függöny. Mintha kipárnázták volna az éjszakát, fehérbe borult minden, csak a közeli fák fekete oszlopai tartották magukat, s az egyik alatt ott feküdt Bogdan. Eleinte bosszankodott, hogy három hete semmi csapadék, most meg mintha okádná az Isten a havat. Képtelenség átlátni rajta. Pedig tudta, hogy nincs vége, az alakokat és a mozdulatok elnagyolt, párolgó kontúrjait látta még, és ahogy egyre nézte a függönyön át a testek kétes formáit, az idegessége szertefoszlott. Ezek a nepáliak jobban hasonlítanak az otthoni lányokra, mint az itteni sápadt asszonyokra, és ez a takarás csak fokozta az izgalmát. Nem kellettek neki már a részletek, elég volt a tudat, hogy ott vannak a fehér mögött, és már nem is a nepáliakat látta, hanem az otthoni lányokat, a régi iskolatársait, a kamasz szerelmét és a bátyjai nőit. Talán még a szemét is lehunyta, nem tudja már, tényleg nem emlékszik a részletekre, csak arra a tömény, zsibbasztó örömre és kéjre, ahogy a tömött hóesés mögött a szaunától felhevült csupasz bőr ontja magából a meleget, és ahogy az agya a kamaszkora régi arcait olvasztja rá az idegen, kitakart testekre…

A kutyák ébresztették. Lenyalták az arcáról a havat. A sötét már hígult. Nemsoká pirkad. Rá kell nézzen a juhokra.

De mintha teste se lenne, egyetlen nagy hókupac tátong a saját helyén. Mintha élve eltemették volna. Ha megfagy, tavaszig, az olvadásig senki rá nem talál. Így érezhetik magukat a csúcson a borókák és a fenyőcserjék, vagy a téli álmot alvó állatok, a sünök meg a medvék. Meglepődött, hogy mennyire kényelmes… Persze a vastag báránybunda, meg a kutyák, éjszaka oldalról kipockolták és fűtötték, amennyire tudták.

Örült, hogy nem fagyott meg.

Ha nem várnának rá a juhok, talán még maradna is, jó itt, mint a gyerekkora reggelei. Hirtelen azt se tudta, hogyan kellene megmozdítania magát. Ha a kezével vagy a lábával kezdi, a hó rögtön befurakszik a bunda alá. Jobbnak látta, ha inkább egész testtel oldalra fordul, mint a hernyók, majd onnan emelkedik térdre, hogy lerázza magát.

A felhőzet felszakadozott. Telihold lesz, ennyi hó után világítani fog az éjszaka.

A tó tükre befagyott, és teljesen befedte a hó. Nem szereti az ilyet. A juhok néha rámerészkednek, és beszakad alattuk. Nem menti ki őket onnan senki.

Elindult haza. Már nem kellett aggódnia a parázs miatt, nyugodtan rágyújthatott egy cigire. Az ukrán barátjától volt, a háború óta próbált spórolni vele, a boltit nehezen engedhetné meg magának. A szűrőt amúgy is letépi, zavarja a száját a sok műanyag.

Amikor kiért a fák közül a saját tisztására, egy pillanatra azt érezte, hogy ez az egész csak rossz vicc. Mintha átverték volna. Mintha nem is szabadna itt lennie, inkább otthon, Fetești-en, vagy bárhol máshol, csak ne itt. Mintha köze se lenne a nyitott karámkapu mögött a tátongó ürességhez.

Nu e adevărat! – mondta halkan, és csak állt ott, erőseket szívott a cigijéből, hogy a keserű idomítsa vissza a valósághoz.

Még a havazás előtt megszabadulhattak, a havon sehol egyetlen nyom.

A hegynek felfele kellett menjenek! – ez az egy megérzése volt, és próbált nem gondolkodni tovább, elég volt ez neki. A tegnapi maradék puliszkába túrót tömött, és egy jó maréknyit magával vitt, de nem felfele indult, hanem a szomszédba. Ez a nepáli hegyi népség, talán segíthetnek neki.

Ritáék ajtót nyitottak, de képtelen volt megszólalni. Ott állt előtte nyolc, pokrócba bugyolált nő (ruhában még nem is látta őket), ő meg egy földig érő bunda alatt, egy szikkadt képű, szakállas férfi, mögötte hat nagy testű kutyával.

Sunt Bogdan! Ajutați-mă! – ennyit tudott kinyögni, de úgy látta, alig értik, és csak ismételgette, hogy ajutor, oile au scăpat. Közben meg próbálta mutogatni, hogy a karámkapu nyitva maradt, és bégetett mellé, bee, bee, hogy a juhok nélküle indultak neki a hegynek.

Binitáék már az első mondatát is megértették, csak azt nem, hogy ez a vadidegen hogyan kerülhetett ide, és hogy tényleg tőlük akarhatna valamit. Az utóbbi évben mintha karanténban éltek volna, alig szólt hozzájuk valaki. De hamar rájöttek, hogy idegen ő is, románul beszél, és az arca is más, sötét a bőre, mint a cigányoknak, akik előttük dolgoztak a sátorgyárban. Magas volt, rendkívül magas, az ajtón se fért volna be, az állkapcája, a járomcsontja meg a homloka darabos, agresszív, mint egy szikladarab.

Tetszett nekik. Akár egy erdei óriás.

Míg hajtogatta, hogy ajutor és oile, ők már öltöztek, jó rétegesen, és faltak még néhányat a maradékból. Megkínálták őt is, de nem akart belépni, a kutyáknak se hagyta.

Szótlanul kaptattak felfele a Sugó patak völgyében. Rövidek voltak a lábaik, mégse tudott olyan hosszat lépni, hogy bár csak egy méterre elmaradjanak tőle, pedig zavarta a közelségük. Feszengett. Néha suttogtak egymás között, de még sosem hallotta a nyelvüket. Mondani akart volna valamit, de nem volt, amit.

Délre járt, mire ráleltek az első nyomokra. A saját örömét alig érezte, annyira meglepte az arcuk, ahogy kiült rá az izgatottság. A kutyák már korábbról szagot fogtak, de most már biztos lehetett a megérzésében, pedig valószínűtlen volt az egész. És a nyomok után alig kellett fél óra, hogy a kutyák nekilóduljanak. Bogdan kivárt, majd füttyentett egyet, majd még egyet, mígnem pár perc után az út felett, a fák között, a hasig érő hóban megjelentek a rémült juhok, mögöttük a csaholó kutyákkal, és sután, botladozva, néha felborulva siettek Bogdan felé.

Ők csak álltak ott az erdőkitermelő úton, és várták, hogy érkezzenek, és érkeztek is vagy negyvenen, minden irányból. Szinte a nyáj fele. Ujjongtak, ölelték, simogatták az állatokat, de ő tartotta a távolságot, és szorosan összehúzta magán a báránybundát.

Deepa, Rita és Sabina fealjánlották, sőt kérték tőle, hogy két kutyával visszaterelhessék őket, mégiscsak könnyebb lesz úgy tovább keresni.

Hatan maradtak, meg a négy kutya. Haladtak felfele, és kisebb csoportokban szállingóztak feléjük a juhok. A neveiket kérdezgették tőle, és mindig mondott valamit, pedig nem nevezte el egyiket sem. Ismerte őket persze, tudta, melyik melyik, össze nem tévesztette volna, de nevet mégsem mert adni nekik, a kutyáknak se. Már vagy öt órája odakint voltak, de fáradtságra senki sem panaszkodott. 88 juhért volt felelős, és 85 megkerült. De az utolsó hármat mintha a föld nyelte volna el. Lassan haladtak, túl nagy volt a tömeg, és Sita, Rupa meg Parbati mondták, hogy visszaviszik a megtaláltakat.

Bogdan maradt ott Binitával és Gitával meg a két kaukázusi juhásszal. Már így is hatalmas szerencséje volt, de ha három odavész, az is félhavi fizetése. Lassan a hetedik órája, hogy odakint voltak, és nem kellett sok, hogy elérjék az út végét, onnan meg már csak egy kilométer a sípályák alja és a tömeg.

De még volt egy utolsó reménye.

Hai să părăsim drumul! – mondta, és a fenyők közé mutatott, de túl erősre sikeredett a hangja, látta, hogy nem tetszik nekik, és meg is értette, pedig szó nélkül vele maradtak idáig. Talán ha a másik hat is itt lenne velük. A neveiket sem kérdezte meg. Megint érezte, hogy idegenek. Eddig mintha el is felejtette volna a tegnapi éjszakát, de most megint ugyanazzal a szemmel nézte őket, ahogy akkor a sötétben. Egyedül vannak. És védtelenek. Aztán a juhokra gondolt, hogy egész éjszaka kint voltak a sűrűben, a farkasok és medvék között, bármi levadászhatta volna őket.

Akart volna még mondani valamit, legalább egy köszönömöt, de inkább csak befordult a fák közé.

Adtak neki pár percet, de hideg volt ahhoz, hogy túl sokat várjanak. Indultak haza. Néha visszanéztek, hátha megjelenik; nem féltették, csak szerették volna megtalálni az utolsót is.

Alig haladtak pár száz métert, mikor egy rekedt ordítás visszhangzott mögöttük. Nem gondolkodtak, mentek utána. Próbáltak a férfi lábnyomaiba lépni, s mintha az figyelt is volna rá, akkorákat lépjen csak, hogy könnyedén utánajöhessenek, de így is csupán a nyomok végén tudták újra felemelni a fejüket.

Letaglózta őket a látvány. Egy hatalmas fekete szikla emelkedett ki a fehérre fagyott fák közül, de éppen csak a fák csúcsáig, és a sűrűben szinte láthatatlan maradt.

Bogdan néhány méterre onnan a hóban guggolt, alatta egy nagyobb körben szét volt túrva minden, mintha gyerekek játszottak volna, és méretes lábnyomok vezettek a szikla irányába, nagyobbak voltak, mint egy ember feje.

Alig vették észre, hogy a sziklához simulva ott áll két juh, kissé távolabb meg a kutyák. Véres volt az arcuk.

Nem akarta megnézni, hogy mi van ott, de a nők kérdés nélkül mentek előre. A sziklában volt egy apró mélyedés, majdnem barlang, erős alomszaga volt, és pár méterre onnan meglátták az utolsót is. A belei már kihűltek a havon.

A hasánál volt felnyitva, kiettek belőle mindent, a belsőségeket, a faggyút, a húst. Nem szoktak ilyen alapos munkát végezni, a téli álom követelhette meg a módszerességet. Gitáékat lenyűgözte a hatalmas vörös folt és a rózsaszín lábnyomok a hegynek felfelé.

A kutyák újra nyalni kezdték a véres havat, amire Bogdan éktelenül dühös lett. Bottal verte őket, hogy takarodjanak. Majd megnyugodott kissé, letépte a fülszámot, és mondta, hogy menjenek, a farkasok majd eltakarítják a maradékot.