A gyűjtögetőnő bazárja (versek Lövétei Lázár László fordításában)

A gyűjtögetőnő bazárja

(Bazarul culegătoarei)

‍

Egy dokumentumfilm a perecről, amiből a szendvics készül, de nem akármilyen szendvics, hanem a legjobb New York-i szendvics (talán a közepén lévő lyuktól ilyen jó?). Ez a perec is történelmet írt, mert egyenesen Lengyelországból érkezett hajón. És ott is maradt az Újvilágban, hogy elcsábítsa az amerikaiakat. Bizony, szerelem volt első kóstolásra. De kérdem én, mi mindent látni ezen az 1660 óta ismert, a 20. század elején New Yorkba érkezett krakkói perecen keresztül? A szemed elé tartod, mint egy látcsövet vagy gukkert, and you travel. You travel, travel. Vagy monokliként is használható. Squeeze through… See young people trying to survive, Jewish people, Polish people. Monokli-morzsák. Nyelved hegyén egy darabocska ebből a látó-kenyérből. Ha ettél ebből a perecből, rögtön megoldódik a nyelved, és beszélned kell. S ennek így is kell lennie, jól látod a kérdést…

*

Néha olyan az élet, mint egy szendvics, amit megosztottál valakivel a teraszon. Mint egy hétfői, keddi vagy csütörtöki lunch. S érdemes utánajárni, mi mindent képes ajánlani egy ilyen szendvics. Nagyon sok mindent. Mondjuk, egy fehér kányabangita ágacskát, hogy szerencséd legyen, damoiselle Dunyecska kisasszony, bár ez a virág ősszel nem hajt ki újra. De akár egy jó borral is meglephet, Demoiselles/Kisasszonykák fajtával, Dél-Franciaországból, egy 2016-os Corbières-rel például.

*

A Delhaize-ben, a zöldség és gyümölcs polcok környékén egy férfi táncol a bolti zenére, maga után vonszolva a bevásárlókocsiját. Jóképű férfi. Elmosolyodom. Velem is előfordult már, hogy táncra perdültem a boltban. Vasárnap van, hamarosan ebédidő. Tiszta égbolt, napsütés. Szintén a Delhaize-ben, néhány nappal később, középkorú úr kiabál az üdítők részlegén: Vera, Vera, találtam neked citromos üdítőt… Vera, Vera, hol vagy? Tanácstalanul, tétován kiabál, citromos üdítővel a kezében. Verának talán inkább vodkára lenne szüksége, mondom magamban a férfi oroszos akcentusát hallva. Nem rosszmájúságból mondom, hanem mert meg szeretném nyugtatni ezt az összezavarodott urat. Legalább így, gondolatban.

*

Isten hozott a Holdon! Egy kozmonauta a Marché aux Herbes utcán, nem messze a Szent Mária Magdolna-templomtól. Űrszkafanderében úgy mozog, mint a Holdon. Egy pillanatra Holdat improvizál a Földre, erre az utcára.

*

Kilépnek a szemközti manzárd ablakán, és leülnek a cserepekre a napsütésben. Kéményseprők lehetnek, esetleg az esőcsatornát tisztítják. Vagy huszárok a háztetőn? Egyszerűen két fiatalember a tetőcserepekre telepszik egy szép őszi napon. Gyermekkoromban én is szerettem Mary társaságában különféle épületek tetején üldögélni, és onnan nézni le a világra. Az volt a mi szabadtéri mozink.

*

Elsétálok a Le temps d’une Pose kávézó előtt. Elegáns, villogó fényreklámján mustársárga kávéscsésze, a csésze oldalán régi, 19. század végi fényképezőgép, ami távolról harmonikának vagy csigának tűnik. A kávéscsésze visszatükröződik a fémes ablaktábláról, mintha pózolna. Én meg fényképészként pózolok, lövök is gyorsan egy fotót. Arra gondolok, hogy ebben a kávézóban talán a rólunk készült fotót is felszolgálják a kávé mellé. Aztán eszembe jut, hogy néha az én arcom is visszatükröződik reggel a tejeskávés poharamról. Szép moaré, szépia fotó gyanánt.

*

Hulpe-ban Tatjána társaságában felfedezem a Folon Alapítványt. A hulpe-i kastély udvarán, az egykori melléképületekben talált helyet a Folon Múzeum. Bejárati ajtaján egy szem, amiben egy kéz madarat rajzol. Az akvarellek libegő pannókon elrendezve. Vékony kezek filigrán ujjai madarakban folytatódnak. A kék emberke különféle helyzetekben. A festmények és akvarellek szokatlan fénye. S ez a mindig magányos, kék emberke, ahogy egyik képről a másikra vándorol. A messzeségbe vesző tengeri látképek akvarelleken és kérges fatáblákon. Ugyanezek a látványok egy képernyőn, mintha egy hajóablakon át nézné az ember. Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatához és Prévert-versekhez készült illusztrációk. Rengeteg folyóirat-borító és néhány filmplakát Folon-rajzokkal. Egyik folyosón mail art, vagyis levélborítékok festett bélyegekkel, az eredeti borítékok alapján kinagyítva. És zene, végig a kiállítás során. Folon emberkéje vasba és bronzba öntve. Madár-ember, madár-asszony. Köznapi tárgyak, amelyek az ujjbegy minimális beavatkozásától rögtön más formát kapnak. Időközönként a művész a munkájáról beszél egy képernyőn. Rövidfilmek, emlékek az Yves Montand-nal vagy Woody Alennel való találkozásairól. A múzeum belső udvarán az artézi kút bronz esernyős emberkéjével fotózkodom. Nagyon hasonlít a Forradalom Hősei tér metrómegállójánál esernyőt áruló fickóra. Nemcsak az esőköpenyük és a kalapjuk hasonlít, hanem a jellemvonásaik is. Mindössze annyi a különbség, hogy ez a bronz figura picikét soványabb. Ugyanezzel az emberkével találkoztam néha a seneffe-i parkban is. A Taverne de L’Homme blue valóban chic et cosy. A teraszról nyíló látkép képeslapra kívánkozik. S épp akkor süt ki a nap, amikor fölkerekedünk, hogy bejárjuk az uradalmat. Szép őszi színek az erdőben. A tavacska körül mindenféle fajta fák. Távozáskor óriási narancssárga, fényes napkorong világítja be az utunkat. Mintha Folon festette volna.

*

Angol nyelvlecke: bench/pad. Egy pad Zimbabwében… kiderül, hogy van ott egy pad, nem tudom, melyik városban, ugyanolyan pad, mint a többi… És mégis, az a pad többet segít, mint a pszichológia… Emberek ülnek egymás mellett, és beszélgetnek, elmondják, mi nyomja a lelküket, megkönnyebbülnek, tanácsokat adnak egymásnak, recepteket cserélnek, s már tudják is a helyes utat… egy ház felé, barátok felé, egy rokon lélek felé… mifelénk… Az emberek azért ülnek le arra a padra, hogy megkönnyebbülve állhassanak fel… Az a pad a kölcsönös segítségnyújtás padja…

*

A Szent Katalin-templom előtt áll a Dona Flor becenevű piros kisteherautó, ahol Ricardo különféle koktélokat kever: Mojito, Caipirinha, Caipifrota, Cuba Libre, T-Ponch, Jus créole – ilyesmik szerepelnek a teherautóra ragasztott, napocskákkal díszített plakáton. Kissé odébb egy papagájos hölgy eksztázisban. A sarkon pedig a Mer du Nord/­Noord-zee nevű vendéglő, ahol a tenger valamennyi gyümölcséből választhatunk. Holtbiztos, hogy ezen az utcasarkon sosem ér véget az ünnep. A Flandria utca fölött medúza formájú napernyőrengeteg. Karácsony előtti tengeri díszlet az alkonyi, szürkébe játszó égbolt alatt.

*

Brüsszeli dzsessztrió Párizs egyik koncerttermében. Mintha a lábnyomaimat követve érkeztek volna. Kesernyés mósusz- és fahéjillat ölel körül. Érezni lehet a lakkozott hangszerek szagát is. A reflektorok sárga, fehér, narancssárga, szemcsés fénye a hangokhoz igazodik. És megint az a parfümillat, ahogy ide-oda kóborol a teremben, s hol az előttem ülő öreg hölgy vállára telepszik, hol a mögöttem lévő sorba. Majd kis idő múlva enyhe bőr- és mandulaszaggal gazdagodva visszatér hozzám. Íme, mit hoztam neked, kedves gyűjtögetőnőm! S szinte nyögdécsel a boldogságtól a terem félhomályában.

*

A Petit Palais-ben. Rembrandt a kutyájával pózol. Önarckép rövid lábakkal, barnás árnyalatokban. Önarckép egy törpe alakjában. Vajon igaz-e, hogy tényleg törpe volt?

*

Egy másik padon a Szajna mentén, a „Gogol téren”. S már látom is Gogol orrát.

*

Az orr, Rabelais szereplőinek kissé húsos, kissé pisze, fitos orra a Romulus Vulpescu-féle kiadás illusztrációin. Az orr a legfontosabb egy pantagrueli arcon – mármint a fitos orr. Az óriásoknak definíció szerint mind fitos az orruk? Van-e fiziogenealógiája a fitos orrnak? És ez a fitos orr melyik korszakból származik? A határozott, telt formákkal megáldott óriások korából? Egy illusztráció mennyire képes meghatározni egy műalkotást? Pantagruelt és családját csakis fitos orral tudom elképzelni. Mindig is így emlékeztem rájuk. S írom mindezt lábon állva, ha nem is egy középkori szkriptórium mellett. S mégis, mindez annyira ismerős számomra.

*

Egy aranyhegyű toll, egy régi amerikai toll. Régi volt és nem működött, de én szerettem nézegetni. Kiültem a verandára, vagy behúzódtam a ház valamelyik sarkába a prédámmal, ezzel a tollal együtt. Ha kézbe vettem, úgy éreztem, hogy régi tulajdonosa, a messzi Amerikában lakó valaki bizonyára fontos ember lehetett. S íme, mégis hozzám került, pedig nekem mindössze egy kicsi, kínai, pandás töltőtollam volt, amitől folyton tintafoltos lett az ujjam.

*

Szeptember 31-én, Versailles-ban. Kire vagy mire várva? A Királyra? Godot-ra? A metróra? A szép időre? Fahéjas teára egy férfi társaságában? Kifestőskönyre? Vagy egy tombolára, amivel sajtos csipszet lehet nyerni? Szeptember 31-én, Versailles-ban. Ha nem létezne ez a nap, ki kéne találni. (Ezt a verset Françoise Favrettónak dedikálom, aki kitalálta ezt a napot.)

*

Egy szép nap. Ha képes vagy rá, határozd meg, hogy mi számít szép napnak, s ne felejsd el, hogy örülj neki, hiszen egy szép napról van szó, ami megcsillan a zöld tea üvegpoharán.

*

A melankólia: sápadt női arc a függöny takarásában egy májusi napon.

*

Az ablakom gyakran keretez különféle jeleneteket. A köröző madarak melltollazata aranyként csillog a napsütésben. És ők kitartóan köröznek ezzel a fénnyel a tollukon. Valóságos balett. Az ablakom különféle jeleneteket keretez… én pedig hálás nézőként figyelek.

‍

Lövétei Lázár László fordításai
1972, Lövéte. Csíkszentdomokoson él.

‍