.svg)
Keserű – fintorodott el a kis Omo Gagajszán, félig mosolyogva, félig megilletődve, és anyja ruhájába fúrta álmos arcocskáját. Életében először kóstolt pálinkát. Markolta a foszló rongyot, szipogott, pihegett, mi, többiek meg nyugtázón hümgettünk, bólogattunk. Hol egymásra, hol a gyermekre, hol a lombik alján a szederpálinkára. Egyedüli gyermek volt a kutatóállomáson, ünnepelni való lett volna már az is, hogy idáig cseperedett. De a pálinka nem miatta került elő, hanem a nagy vállalkozás napja miatt. Hallottam, a sorban következő már topogott, dagasztotta a latyakos-olajos sarat, dörzsölte cserzett kezét, intettem, töltöttem neki a kémcsövet. Belépett a lámpa fényébe, átvette, biccentett, egyben felhajtotta. Köhintett, bólogatott, tovalépett a sötétbe, következő. Akik már megitták az adagjukat, a fénytől odébb álldogáltak, gőzölögtek, dülöngéltek, fészkelődtek. Haladjunk már, és néztük hol a sort, hol a készülődő ikrek körvonalait, hol a fekete Nedezsda csúcsán a villámverte antennát, a csillagfényben szikrázó havat, pirkad-e.
A bánya beomlása után zárták le az egész környéket, és létesítették a birodalmi rangú kutatóállomást. Hogy vizsgálnánk ki, pontosan mi történt. Lezártak mindent a széles Nahár folyótól innen el egészen a Kolát-hágóig. Az alagútba torkolló Nahár-hídtól errefelé mindent, a szurdokot a belé vágott nagyvasúttal, az Ukuklongakala hosszú és mély völgyét a beomlott bányával, a köré magasodó fekete Nedezsdát a havas csúcsával, lezárták az egészet. Mi magunk, azaz egyikünk vezette a mozdonyt, napokon át tolattunk befelé, a völgybe a kutatóvonattal. Közepesen hosszú szerelvény, laboratóriumvagonokkal, kísérleti állatokkal kutyáktól a postagalambokig, kórházvagonnal, lakóvagonokkal, ellátmánnyal felpakolt tehervagonokkal, üzemanyaggal töltött tartályvagonokkal, ballaszttal rakott puffervagonokkal, hogy kellő távolságot tartsanak a radioizotópos generátorokat hordozó vagonoktól. Tolattunk, hogy ha ki találna siklani az elöl guruló néhány vagon a hasadóanyaggal, akkor hátha volna visszaút a sugárzás kerülgetése nélkül. Tolattunk be az Ukuklongakala hosszú és mély völgyébe, a fekete hegyek tövébe, az elhagyott bányagépek közé a holtvágányra. A fékpofák a kerekekre szorultak, csikorgott a szerelvény, megálltunk. A mozdony feldübörgött a megkönnyebbüléstől, aztán a dübörgés abbamaradt, a sűrített levegő kifújt, és beállt a visszhangzó csend.
Pirkadat vagy sarki fény, mindegy, mi színezte odafenn a havat, a Holubdomác ikrek készen álltak a csúcstámadásra. A nyári napforduló kivételével az Ukuklongakala hosszú és mély völgyébe sosem sütött be a nap, csak a fekete Nedezsda tetején szikrázó hóról verődött be annyi fény, hogy gyakran árnyékot is vetett. Egész télen arra vártunk, hogy kiengedjen a fagy, és azon voltunk, hogy az ikrek készen legyenek a nagy vállalkozásra. Megkapták a legjobb félbakancsot, traktorgumival megerősített új vaddisznóbőr bocskort, a kutatóállomás legfrissebb kapcáit, a mókusprémmel foltozott zubbonyt, a rozsdától óvandó, fáradt olajba merített bicskát, nyúlbundával bélelt bányászsisakot, őzbőr kesztyűt, az utolsó doboz gyufát, a térkép megmaradt sarkát. Zsírt, szárított édesgyökereket, aszalt áfonyát, füstölt húst, forralt vizes flaskát, szeszt. Nekem jutott a feladat, hogy megfogalmazzam az üzenetet. Kevés fogalmaznivaló volt. Itt a kutatóállomás. Kérünk evakuációt vagy legalább ellátmányt. Vége. Fejadagon túl, bőven etettük, szinte hizlaltuk az ikreket, hogy bírják majd az emelkedőt. Egy utolsó hurrá, és az üzenettel, felpakolva, a Holubdomác ikrek megindultak, el a tuskóra húzott zakó foszlányai mellett, át a szembefordított exkavátorok gótikus boltíve alatt, elindultak a Holubdomác ikrek fel a Nedezsdára, a villámverte antenna felé.
Az abbamaradt mozdonydübörgés utáni visszhangzó csendet Úr Bakajáró csörtetése törte meg. Ő szállt le elsőként a vonatról, rámás csizmában, fényes egyenruhában, az ablakokból figyeltük. Szemlézett, kardjával hadonászva pásztázta a tájat. Kurjantott, és egy suhintással kivezényelt bennünket a vagonokból. Ékeket rúgtunk a kerekek alá, aztán vigyázzban megálltunk, és Úr Bakajáró megnyitottnak nyilvánította a kutatóállomást. Leosztotta a feladatokat, alaposan felmérni a terepet, van-e jó víz, használható latrina, omlás-szivárgás, ilyesmi van-e, és takarodó előtt jelenteni, majd másnap reggel újabb eligazítás. Addig is kinevezett egy őrszemet, különösen figyelni, hogy a bányába senki és semmi be nem mehet, onnan senki és semmi ki nem jöhet. Oszolj! Ez utóbbit üvöltötte. Tudományos tisztként tudtam, hogy körülbelül hogyan fogjak a dolgomhoz, füzettel, ceruzával elindultam leltárazni. Kardját a hüvelyébe csúsztatta, azzal visszavonult a lakófülkéjébe Úr Bakajáró.
A villámverte antenna felé, a fekete Nedezsda havas csúcsára kaptató Holubdomác ikreket távcsővel követtük a völgyből. Kézről kézre adtuk a bronzkarimás, bőrmarkolatú binoklit, Köpek Jägertől örököltük. Ő tanított meg nyulat, őzet fogni, kifigyelni a csapásokat, merre járnak az Ukuklongakala hosszú és mély völgyében a vadak. Drótot hajlítani, hurkokat telepíteni, aztán nyúzni és belezni. A Köpek Jäger mutatta meg, hogyan gyújtsunk tüzet gyufa nélkül, amit én csak laboratóriumi vegyszerekkel tudtam volna felülmúlni. Neki köszönhető, hogy nem haltunk éhen, mert szedren, áfonyán és gyökereken nem húztuk volna sokáig, miután a tehervagonokból feléltük az ellátmányt. Mire megszületett Omo Gagajszán, már rég csak az erdőből éltünk. Fenyves, a Holubdomác ikrek rövid időre eltűntek a fák takarásában.
Úr Bakajáró üvöltözésére ébredtünk megint. Amíg az egyenruhája zakója át nem került végleg egy tuskóra, Úr Bakajáró sokat üvöltözött. És hadonászott a kardjával, Fjoll Ngulu szakácsot egyszer csúnyán meg is vágta. A villámcsapás után, amely a fekete Nedezsda csúcsán az átjátszóantennát szétverte, akkor kezdett mindenkivel üvöltözni. Hogy mit számít, ha nincs külvilág, mit számít, ha nincs kapcsolat. Innen nem megy senki sehová, nekünk itt küldetésünk van. Küldetés. Azzal meggyújtotta és a magasba tartotta a térképet, és hagyta égni, mindenki szeme láttára, amíg az ujjába nem nyaltak a lángok. Köpek Jäger klandesztin felderítőútjáról tudtuk meg, hogy azon a viharos éjen nem csak az antennába csapott villám, hanem kifelé, egy napi járóföldre, sziklák omlottak a sínekre. A vasútnak annyi. Úgyhogy a kutatóállomásról, az Ukuklongakala hosszú és mély völgyéből legfeljebb gyalog, ha ki lehet jutni. De a klandesztin évekkel korábban volt, Úr Bakajáró most valami másért üvöltözött és hadonászott a kardjával, csattogott a csizmájával az olajos sárra fagyott jégen. Kiszálltam a vagonból, az ikrek voltak közel, de ők nem beszéltek, csak turbékoltak egymás között, ezért továbbsettenkedtem a szakácshoz. Fjoll Ngulu mutatta a kutyát, hogy a Köpek Jägerről van szó. Szétnéztem, sehol sem láttam, csak a kutyáját szegényt, viszont Úr Bakajáró észrevett magának. Zanistván! Üvöltötte, Zanistván, azonnal lépjen ide, és olvassa el az üzenetet. Köpek Jäger kutyája, szegény, eléggé rossz bőrben volt, lesoványodott, nagyon-nagyon bánatos volt. Pár napja vagy talán három hete is megvolt, hogy eltűntek a kutatóállomásról, és most itt a kutya, egyedül. A nyakörvéről lecsavartam a bőrszalagot, leolvastam róla az ólomceruzával felrótt szöveget. Nincs kiút. A híd beszakadt a Nahár zajló vizébe. Én pedig meghaltam. Ezt az üzenetet hozta a kutya. Néztem körbe, néztem az egyenruhást. Úr Bakajáró megint rákezdett. Fjoll Nguluval intettük, hogy megnéznénk a hurkokat, hátha lesz nyúl ebédre. Leléptetett, és üvöltözött tovább Úr Bakajáró.
A fák takarásából napfényre léptek ki a Holubdomác ikrek. Napfény. Furcsa volt a napfényt látni, mintha közelről, mennyire közelről, a távcsőben. A nyári napforduló kivételével az Ukuklongakala hosszú és mély völgyébe sosem sütött be a nap, csak a fekete Nedezsda tetején szikrázó hóról verődött be annyi fény, hogy gyakran árnyékot is vetett. Ahogy az ikrek emelkedtek, és egyre csak távolodtak a villámverte antenna felé, a Köpek Jäger távcsöve egyre alkalmatlanabbnak bizonyult a követésükre. Fenn a Nedezsdán, az antennánál már Omo Gagajszán fiatal szemei sem látták volna, ahogyan a lábukra csavart üzenettel felszállnak a postagalambok.
