Kémfőnök (regényrészlet)

Részlet A lélek változatlan című regényből

‍

Az igazi hatalom sosem látható. A kérkedő, hangoskodó magamutogatás nem erő, hanem ostoba hiúság. A valódi fennhatóság mindig a felszín alatt rejtőzködik, a felszakadó sóhajok leheletében ücsörög, a kósza gondolatok kételyeibe kapaszkodik, és könnyed nevetések mögé húzódik be.

Ezt Spinola kémfőnök is jól tudta, mint ahogy azzal is tisztában volt: a váratlan gyilkosság lavinát indíthat el. Ilyenkor minden talpnyaló igyekszik a maga javára fordítani a helyzetet. Ez a féreg Féreg bizonyára máris Theodora anyahercegné fogadótermében rostokol, arról lamentálva, hogy neki kellett volna az elhunyt kancellár helyére lépnie, nincs igazság, és az a taknyos, akit a Herceg szeszélyesen kinevezett, romlásba fogja vinni az államot, és akkor nem mondhatja senki, hogy ő nem figyelmeztetett a bajra előre.

Theodora anyahercegné persze egy szót sem szól, morfondírozott magában Spi­nola, mert erre a fordulatra ő sem számított, és még nem tudja, kinek a játszmájába keveredett bele a hercegség. Hogy időt nyerjen a helyzet feltérképezésére, inkább kérdez:

– Kit nevezett ki a fiam?

– Valami jöttment janicsárgyereket – engedi szabadjára az érzelmeit a Tengerészeti Központ meglehetősen ambiciózus vezetője, azaz Féreg, legalábbis Spinola kémfőnök képzeletében. Theodora anyahercegné felvonja a szemöldökét. Nem szereti a szertelen szóhasználatot, meggyőződése, hogy a hercegséget a gondosan megválogatott szavak finom retorikája tartja egyben, és abban a pillanatban, amikor engednek a nyelv hegyére ugró parázna gondolatoknak, azzal hanyatlás veszi kezdetét.

– Nemhiába tiltottuk be az irodalmat – szerette szónokolni az anyahercegné –, hiszen kétes erkölcsű tollforgatók nem átallottak zagyvaságokat összehordani, mint: Engem egy szalmaszál tett boldoggá.¹ Micsoda szemenszedett ostobaság ez! Méghogy szalmaszál! Méghogy boldoggá! Nincs ennek semmi értelme. De ha ez nem lenne elég, még ott van nekünk ez is: Ott kúszunk az égbe régi szalmaszálon…² Ezért van jelentősége annak, hogy miképpen fűzzük fel a szavakat, és nem bármilyen szavakat, hanem a gondosan megválogatottakat. A szalmaszál nem kúszik sehova, és semmiféle relációba sem kerülhet a boldogsággal.

Ez persze túlzás volt – az irodalmat nem tiltották be. Szükségtelen volt. A fikció szépen meghalt magától. Legalábbis az a fajtája, amikor magukat műveltnek és indokolatlanul tehetségesnek tartó szerzők arról delirálnak, hogy a vérfertőzést elkövető unokatestvérek kétes gyilkossági ügybe keveredve elmenekülnek, majd száz éven keresztül azon izgulnak, hogy a genetikai elhajlásnak nehogy borzalmas következményei legyenek; vagy nagy fekete macska mászkál Moszkva utcáin csínytevéseken törve a fejét, miközben Poncius Pilátus a közel-keleti rekkenő hőségben kétségek közt vergődik, mert nem nagy öröm halálra ítélni ártatlanokat még a rómaiaknak sem; vagy vegyünk egy jó kiállású és vagyonos fiatalembert a 16. századi Angliában, aki számos szerelmi és irodalmi csalódáson átesve a 18. században hirtelen nővé változik. Mi értelme van mindezeknek? Nem sok, így nem csoda, ha az olvasók meghozták az ítéletet: az idő egy adott hajlatán már senkinek sem fűlött a foga, hogy ilyen zagyvaságokat olvasson. Az irodalom meghalt, tulajdonképpen be sem kellett tiltani, de az állam úgy érezte, tartozik annyi tisztelettel – no nem ennek a zagyva fantáziálgatásnak,  hanem önmagának –, hogy ne megy el szó nélkül a szépirodalom elmúlása mellett, hanem a halála felett törvényi tiltással ül tort.

A Féreg egy pillanatra meg is szeppen, majd – fonja tovább Spinola kémfőnök a saját történetét. A Féreg is ismeri Theodora anyahercegnét és annak ellenérzéseit a nyelvi slendriánsággal kapcsolatban: az állam komoly intézményeit, mint az Árvafiak Nevelőintézetét janicsárképzőnek nevezni, az anyahercegné szerint káromlás.

– Hogy hívják ezt az ifjút? – kérdezi Theodora kissé kimérten.

– Dorian Dé.

Theodora elmélázik. A Féreg idegesen feszeng. Türelmetlen, ami érthető, ilyen zavaros időkben, amikor kancellárok a látványpuncs fenekén végzik, gyorsan kell lépni, különben más törtetők orozzák el a zsíros állásokat. Finoman köhécsel, de az anyahercegné nem reagál.

– Felséged nem tesz semmit? – eseng.

A nő idegesen leinti.

– Ki vezeti a nyomozást?

A Féreg sértődötten mondja:

– Az a Guiscard fiú. Ez itt a világvége, felséges asszony.

Spinola kémfőnök biztos volt benne, a Féreg csak egy dolgot érhet el Theodoránál: annyira felbosszantja a nőt, hogy annak haragja rajta fog csattanni. Némi melankóliával bámulta az irodája ablakából a szigeten elhelyezkedő japánkertet. Lassan alkonyodott. A tó felületén az éppen nyíló tavirózsákra a parton növő fák vetettek girbegurba árnyékot. A szigetre vezető holdhídon mintha éppen Marga sétált volna át.

Spinola kémfőnök elgondolkodva nézte a nő árnyékát. Ezek a Guiscard-ok mindig gyanús dolgokba keverednek, ő kémfőnökként nem kedvelte az ilyesfajta embereket. A gyávákkal minden könnyebb volt. Azokat egyszerűbben meg lehetett győzni. De nem véletlenül kellett Manuel Guiscard-ot is száműzni az egyetemi katedráról. Ő maga, Spinola kémfőnök, írta meg azt a leleplező jelentést őfelségének, miszerint Manuel Guiscard, az állam legtekintélyesebb kutatója meg akart szökni, hogy a legújabb kutatásainak eredményét, amellyel forradalmasítani tudnák az energiaellátást, eladja ellenséges hatalmaknak. A jelentés hemzsegett az ellentmondásoktól, de ez senkit sem zavart. Hiszen a jó kém dolga: felfedni azt a rejtőzködő ármányt, amely igyekszik elfedni aljas fondorlatait.

Remek és meggyőző dolgozat lett Manuel Guiscard árulásáról, Spinola igazán büszke volt magára, hiába, irodalmi véna nélkül nem lehet a titkosszolgálatok vezetője. Olyan érzékletesen festette le Guiscard gazságát, hogy a Herceg azonnal főbe akarta lövetni a vélt árulót.

– Felség – hűtötte le az ifjonti lendületet a vén spion Spinola –, túl kényes ügy ez ahhoz, hogy egy golyóval lehessen megoldani. A Guiscard család az állam egyik legrégebbi famíliája…

– Aljas rebellisek mind – vágott közbe türelmetlenül a Herceg –, ha Frédéric Guiscard nem vetemedett volna katonai puccsra, nekünk sem kellene most tábornokokat kivégezni.

– Felség – őrizte meg higgadtságát Spi­nola –, ez már történelem, ami nincs, következésképpen felesleges róla beszélni, hiszen maga az állam rendelkezett arról, hogy mint olyan ne is létezzen.

A kémfőnöknek nagy erőfeszítésébe került meggyőzni a felbőszült Herceget, de végül a Herceg tanítójának közbejárására sikerült elérni, hogy csak száműzzék a gazembert. A tanítónak támadt ugyanis az a remek ötlete, hogy előálljon azzal: ha kivégzik Manuel Guiscard-ot hazaárulásért, akkor az egész családdal végezni kell, Margával az élen. A Herceg lélegzete elakadt, kiszaladt a testéből a vér, és csak azért nem vágta ott helyben a tanítójába a papírvágó kést, mert apjaként szerette az öreget. Ezek után már simán ment az ügy, és a Herceg minden ellenkezés nélkül írta alá a Manuel Guiscard száműzetéséről szóló rendeletet.

Értette jól Spinola az anyahercegnét, hogy miért gyűlölte az egész Guiscard bagázst Margával egyetemben. A hercegségnek nem tett jót, hogy a Hercegnek nem nagyon akaródzott megnősülni. Ennek hivatalosan Marga volt az oka, ami természetesen mélységesen bosszantotta Theodorát, aki bár gyűlölte a fiát, a dinasztia létét mégis a trónörökös biztosítja − ettől minden negatív érzése ellenére sem tudott Theodora eltekinteni. Másrészt az Udvar komoly aggodalmát fejezte ki a Herceg „sajátos” érdeklődése miatt, amely rémesen kínos helyzetbe hozhatná a városállamot, ha végre összehoznának egy pompás uralkodói menyegzőt valamelyik politikai megerősödést ígérő szövetségesükkel, de a nászéjszaka után Theodora anyahercegnére hárulna az a feladat, hogy elmagyarázza a felpaprikázott külföldi diplomatáknak, hogy a kecses mennyasszonyt vajon ki és hogyan erőszakolta meg, és vajon miért vágta el a torkát.

Ebből a szempontból – vetette fel egyszer dr. Alina Jung, aki szívbéli jó barátságban állt Theodorával – lehet, mégis jobb lenne elgondolkodni azon, hogy a Herceg Margával kössön házasságot. Theodora idegesen intett. Dr. Jung értette, és azonnal távozott, de nem késlekedett aggodalmait Spinola kémfőnökkel is megosztani. Spi­nola tisztában volt a helyzettel, de osztozott Theodora fenntartásaiban is.

Kemény dió az állam élén az emberi érzelmek mocsarában felszínen tartani a józan ész egyensúlyát. De ez még régebben volt, és tessék: a kancellár most már halott.

Meg sem lepődött tehát Spinola, amikor kopogtak az ajtaján. A titkára jelentette, az anyahercegné azonnal látni szeretné. Kezdődik – gondolta a kémfőnök, és Theodorához sietett.

‍

Jegyzetek

¹          Walther von der Vogelweide.

²          Wirth Imre.

‍