Ösvények (részlet az Igazak című, készülő regényből)

Alighogy hazaértem, nyomban lementem a lakásomhoz közeli kocsmába. Szokásomhoz híven a sörözés mellett füleltem, nézelődtem is. Úgy éreztem, Júliának köszönhetően ebben határozottan jobbá váltam. Tanultam tőle. Figyelmet. Ezúttal két fiút figyeltem, ahogy belépnek a helyiségbe. Tizenhat évesek lehettek. Alig akadt szabad hely, végül a szomszéd asztalhoz léptek, amelynél negyvenes évei végén járó, barázdált arcú férfi ücsörgött, félig üres nagyfröccsös poharat szorongatva. Megkérdezték, leülhetnek-e. A férfi igent mondott, a fiúk rendeltek. Gyakorlottan töltötték ki a cseh sört a palackból, megfelelő mennyiségben képződött hab.

− Egészségetekre – emelte rájuk a poharát az asztaltársuk, aztán meggondolta magát, mégsem ivott, visszahelyezte maga elé a fröccsét.

− Magának is – mondták a fiúk. Hangosan kortyoltak.

− Csupán néhány hónapja foglalta el a cári trónt Gorbacsov – kezdett bele mindenféle bevezetés nélkül egy történetbe a férfi −, amikor eljutottam Berlinbe. Életemben először. Nyolcvanöt nyarát írtuk, a Heysel-stadionbéli tragédia évét, amikor harminckilenc szurkoló vesztette életét a Liverpool–Juventus BEK-döntőn.

A két fiú összevont szemöldökkel hallgatta. Nem keltek föl, nem álltak odébb. Igaz, nem is lett volna hová átülni, minden hely foglalt. Én a szomszédos asztalnál csöndesen figyeltem.

− A tizennégyet töltöttem – folytatta a férfi −, általános iskola után, gimnázium előtt álltam, egyfajta senkiföldjén, ha úgy tetszik. Nyertem az utazást, méghozzá az úttörő olimpián. Ez a kifejezés nektek már nem sokat mond, ha mond egyáltalán valamit is, nekünk jóval többet jelentett. Az Úttörő Szövetség legnagyobb sportrendezvénye volt, és én abban az esztendőben nyolcszáz méteres síkfutásban az országban a második helyen végeztem. Az úttörő-olimpikonok közül huszonhetet vittek ki az NDK-ba. Jutalmul. Köztük engem. Potsdamban laktunk, az ottani Pädagogische Hochschule kollégiumában. Nagy, koszos, szürke város volt akkoriban Kelet-Berlin, az élelmiszerboltokat a romlott tej szaga uralta, a cukrászdák előtt sorok kígyóztak, holott odabenn csupán négy-öt asztalt foglaltak el a vendégek. A pincérek szocialista öntudata nem engedte, hogy több embert szolgáljanak ki, mint amennyit jónak és méltányosnak ítéltek. Miután végre mi is bejutottunk, a süteményeket kicsit édesnek, ám alapvetően finomnak találtuk, az üdítőket viszont ízetlennek. A fagyira színes cukordarát szórtak, ez számunkra új volt és izgalmas. Az utcai árusoknál egy márkáért waffelt lehetett kapni, és mi betegre zabáltuk magunkat belőle, váltig bizonygattuk magunknak meg egymásnak, hogy nem is olyan az íze, mint a palacsintának. Pedig nagyjából olyan volt.

A férfi elhúzta a száját, mintha mosolyogni próbálna. Pár másodpercig hallgatott.

− A városnéző buszon ugyan ötven ülőhely volt, a fele ablak mellett, mi mégis a busz elejét kellett hogy föltöltsük – a hangja tompán kongott, mégsem hiányzott belőle az érzelem: a keserűség. − Nem ülhetett huszonöt gyerek ablak mellé, a pedáns sofőr addig nem indult el, míg szépen, sorban, kettesével el nem foglaltunk a busz elejében harminc helyet: huszonhét olimpikon és három kísérő. A maradék húsz ülés üresen tátongott. A városnézés ennek ellenére emlékeim szerint jól sikerült, érdekesnek találtuk, amit láttunk. Kivált, hogy hamarosan a kontrasztot is megélhettük: valami különös véletlen, hogy ne mondjam, csoda folytán átvittek bennünket egy egész délutánra Nyugat-Berlinbe. Gyanítom, ez a húzás a kísérőink partizánakciója lehetett. Szűk folyosón keltünk át a határon, Stasi-katonák vizsla tekintetének össztüzében. Odaát merőben más világ fogadott bennünket. Úgy éreztük magunkat, mintha egy ismeretlen földrészre léptünk volna. Az utcákról enni lehetett, az emberek változatosan, színesen öltözködtek, az élelmiszerboltokban a kinti hőség ellenére (vagy, amint Ernő bácsi, az edzőm megjegyezte: éppen azért!) hűvös volt… Engem talán a Vilmos császár katedrális fogott meg leginkább, ez a háború után újjá nem épített, de új épületrészekkel megtoldott székesegyház; csodáltam, ahogy a régi templom maradványai képesek szimbiózisban élni a modern elemekkel. Lenyűgözött, hogy ilyen is lehet. A következő pillanatban aztán rám ijesztettek a hajléktalanok. Ott találkoztam velük először. Megdöbbentett, hogy ez is lehetséges. Kivált, hogy ennyi minden, együtt, egymás mellett… Nemsokára belefutottunk az emléktáblákba is. Azoknak állították, akik keletről nyugatra próbáltak szökni, de kudarcot vallottak. A Stasi-katonák golyóitól lelték halálukat – ezeket a szavakat használta egy idősebb úr, akcentussal bár, de magyarul. Akkor ösztönösen megéreztem, hogy valami nagy baj van a másik Berlinben, a keletiben. És odahaza. Hogy jó vastagon került szar a palacsintánkba is, a waffelre is. Hogy a rendszer telis-tele van ellentmondásokkal, azt ott, a fejfáknál, zsenge ifjúkorom ellenére élesen és pontosan láttam.
 Igaz, azóta már azt is tudom, hogy mindaz, amit Nyugat-Berlinben tapasztaltam, éppen úgy szemfényvesztés és csalás és ámítás, mint ami keletebbre zajlott. Csak a módszer más. Azóta megismerhettem ezt a másik módszert, hiszen arra váltottunk mi is, az volt a módszerváltás. Már nem keleti, hanem nyugati képlet szerint folyik a parasztvakítás. A paraszt azonban így is, úgy is vakul.

Amíg beszélt, végig maga előtt tartotta a poharát, aztán a végéhez közeledve lassan, megfontoltan a szájához emelte, s miután kitette a pontot a történet végére, fölhajtotta a maradék fröccsöt, lekoppantotta a poharat, fölemelkedett, biccentett a fiúknak, és távozott.

− A Pite magyar bajnok volt futásban – szólalt meg rekedt hangon az egyik törzsvendég. – Úgy huszonöt éve.

A kocsmanép elengedte a füle mellett, a fiúk megvonták a vállukat, és rendeltek még egy kört.

Persze, jutott eszembe, a Pite. Magyar bajnok volt futásban. Lehet annak úgy huszonöt éve.

***

Lassan haladok a két ősöm történetével. Igaz Gergelyé fizikailag nehéz munka: ki kell silabizálnom a régies írást, át kell ültetnem mai nyelvre. Igaz Gerőét viszont nagyrészt ki kell találnom. Nem is értem, miért nem hagyom a fenébe mind a kettőt. Talán, hogy legyen mit meséljek Júliának, amikor visszamegyek hozzá. Október vége van, de még rengeteg a szabadságom − ki fogok alkudni egy hosszabbat, majd online bedolgozok, ahogy mondani szokták. Vagy valahogyan. Júliával akartam lenni, az elfelejtett faluban az elfelejtett lánnyal.

Kinéztem az ablakon. Odalenn egy hajléktalan férfi kotorászott a szemeteskonténerben. Erről eszembe jutott Padre. Rögtön tudtam, hogy róla is mesélnem kell majd Júliának, nem csak az őseimről.

A gimnázium épülete, amelybe jártam, a Tisza partján fekszik. Mellette, az úttest túlsó oldalán aprócska park található. Ez a park – amelynek területén elszórtan csenevész fák nőnek, négy-öt pad és két beton sakkasztal áll – hónapok óta egy hajléktalan birodalma volt. A hajléktalan hetven-nyolcvan felé járhatott, ruhája elhanyagolt, mocskos; szakálla őszes, de inkább sárga, fején mindig, télen-nyáron egyaránt elkoszlott sísapkát viselt, amely alól csimbókokban lógott ki zsíros haja, az arca több helyütt sebes, kiszáradt bőre valahol folyton fölrepedt, a szája cserepes, az egyik szemén kezdődő hályog, keze koszosak volt, körme ápolatlan.

A szünetekben gyakran kiszöktem a gimnáziumból a parkba néhány barátommal, cigarettázni. Általában ügyet sem vetettünk a közelről meglehetős bűzt árasztó öregre, mégis fölfigyeltem rá. A halászkirály legendája című film jutott róla eszembe. A szemem sarkából napokon át vizslattam az öregembert, aki nem emlékeztetett ugyan a filmbéli elesett utcalakót alakító Robin Williamsre, mégis el tudtam róla képzelni, hogy neki is lehet valamiféle legendája. Akkoriban szinte bármiféle helyzetet filmbe tudtam illeszteni, illetve megtaláltam a módját, hogy úgy kezeljem, mintha a saját filmem része volna. Kedvenc szórakozásom volt a saját életemet filmként látni.

Végül egy délután, a tanítás végeztével, mintegy véletlenül, a park felé kanyarodtam. Egyedül. Megálltam az egyik padnál, letettem a hátizsákom, cigarettát kotortam elő, rágyújtottam.

– Nem volna egy cigarettája nekem is? – hallottam kisvártatva a toprongyos öregember irányából, aki akkor éppen az egyik sakkasztal mellett kuporgott. Elővettem a dobozt, a hajléktalanhoz léptem, nem szóltam egy kukkot sem, megkínáltam a Sopianae-ból, tüzet is adtam.

Így kezdődött az ismeretségünk. Akkortól kezdve naponta fölkerestem az öreget, cigarettával kínáltam, beszélgetésbe elegyedtünk. Néha bort is hoztam neki a közeli csemegéből. Más tengődő hajléktalanok is gyakorta megállítottak, pénzt kértek, a legtöbbje nem titkolta azt sem, hogy borra kellene – nem volt ez szokatlan. Akadtak visszatérő ágrólszakadtak, egyik-másiknak még a nevét is tudtam, mint például azét, aki elárulta, hogy a parkban tanyázó öreget Padrénak hívják. De ismertem a nemrégen még a folyóparti sétány bokrai közt tanyázó párt is, a cingár férfit és a termetes asszonyt, akik nem restelltek fényes nappal szeretkezni a dobozokból, pokrócokból, újságpapírból épített, mégis kirakatnak ható otthonukban. Azt is tudtam, miért tűnt el olyan hirtelen a cingár. Nézeteltérése támadt egy másik hajléktalannal, egészen pontosan féltékenységi ügyről volt szó, valóságos szerelmi drámáról. Az asszony egyik este, azt gondolván, hogy élettársa már mélyen alszik a benyakalt bortól a dobozok oltalmában, éppen egy másik nyomorult nadrágjából halászta elő annak petyhüdt farkát, hogy a petyhüdtség állapotát megszüntesse, amikor váratlanul fölébredt a cingár, azon nyomban kést ragadott, és szíven szúrta letolt nadrágú vetélytársát. A szerencsétlen ott helyben meghalt, a cingárt elvitték a rendőrök, az asszony is szedte a sátorfáját, és a folyóparti sétány bokrait ismét a verebek vették birtokukba. Padre is ismerte ezt a történetet, de láthatóan nem érdekelte. Sem ez, sem más történetek nem keltették fel a figyelmét. Ha néha meséltem neki valamit, szívesen meghallgatta, de nem szólt rá semmit. Ha ő beszélt, leginkább az Újszövetségből idézett, szeszélyesen és szenvedélyesen, és mindig Júdással kapcsolatosan, szó szerinti pontossággal:

– Akkor Júdás, az Iskariotes, egy a tizenkettő közül, elméne a főpapokhoz, hogy őt azoknak elárulja. Azok pedig, amint meghallák, örvendezének, és igérék, hogy pénzt adnak néki. Ő pedig keresi vala, mi módon árulhatná el őt jó alkalommal.

– És mindjárt még mikor ő szól vala, eljöve Júdás, egy a tizenkettő közül, és vele együtt nagy sokaság, fegyverekkel és botokkal, a főpapoktól, az írástudóktól és a vénektől. Az ő elárulója pedig jelt ada nékik, mondván: A kit megcsókolok majd, ő az; fogjátok meg azt, és vigyétek el biztonsággal. És odajutván, azonnal hozzáméne, és monda: Mester! Mester! és megcsókolá őt. Azok pedig ráveték kezeiket, és megfogák őt.

Mindezeket szavalva, égő tekintettel citálta. Olykor Júdás istentelenségét, ördögi, a pokol mélyéről elszabadult gonoszságát is ecsetelte hozzá kérlelhetetlenül, mély átéléssel, gyűlölettel teli hangon. Máskor viszont úgy beszélt, mintha kételyekkel küzdene:

– Akadnak, akik úgy gondolják, hogy Júdás az árulást követően nem követett el öngyilkosságot és nem vetette a harminc ezüstpénzt Kajafás lába elé. Ugyanezek az emberek tudni vélik, hogy meg sem bánta a tettét Iskariotes, mi több, a vérdíjon egy vértelket, hakeldamát vásárolt magának, ahol magas kort élt meg, szőlőt művelt a Sion hegyének napsütötte lejtőin, és esténként saját, zamatos borát kortyolgatva üldögélt házának tornácán, nézelődött a leereszkedő szürkületben, s talán szép felesége, erős, egészséges gyermekei is voltak, s talán boldogan élt, boldogan halt meg. Megint mások úgy képzelik, igaz ugyan, hogy telket vett a pénzen, és az sem hazugság, hogy sokáig élt még a mindent megváltoztató kereszthalál és feltámadás után, de nem művelt szőlőt, nem érzett boldogságot, nem költözött megelégedettség szerény hajlékába, hanem őrült gyanánt bolyongott naphosszat Sion hegyén, olykor Izráel városaiban is, és minden csuklyás férfiban Őreá ismert. Ilyenkor leborult előtte és könyörgött, hogy lenyalhassa az alvadt vért szöggel átütött csuklóiról és bokáiról.

Erre a legendára vártam, mégis vitába szálltam vele: elmeséltem Martin Scorsese filmjét, a Krisztus utolsó megkísértését.

– Ha nincs Júdás, nincs Megváltás, ha nincs Megváltás, nincs kereszténység – magyaráztam. – Ha nem is a filmet vesszük alapul, hanem az evangéliumi történetet, akkor is arra kell jutnunk, hogy Júdás árulása nélkül Jézus egész tevékenysége hiábavaló. Ha nem hal meg a vétkekért, ha nem veszi el a világ bűneit, és ha nem győzheti le a halált azáltal, hogy feltámad, mit ér el? Egy próféta a sok közül. És a sikerhez kellett Júdás. És Júdás tudta, mit vállal, tudta, hogy az emberek gyűlölni fogják, de annyira szerette Jézust, hogy még ezt is megtette érte.

Padre legyintett.

– A botor és gyermekes vitatkozásokat pedig kerüld, tudván, hogy azok háborúságokat szülnek. Pál apostol levele Timóteushoz, a második.

Ezektől a szavaktól vérig sértődtem, nem is válaszoltam, magamban azonban elhatároztam, hogy nem keresem többé Padre társaságát. Elegem lett abból, hogy soha nem köszön meg semmit, nincs egy jó szava, pedig igazán sokat teszek érte, bár magam sem tudom, valójában miért.

‍