No items found.

Székely Árkádia

XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 14. (700.) SZÁM – JÚLIUS 25.
tanulmany_biro_ancsa_egyed_emese





Lukáts István (1796–1841) bodosi lelkész versei feledésbe merültek, szokványosnak nevezhető élettörténete sem teremtett belőle társadalomtörténeti szenzációt, Egyed Emese mégis úgy döntött, hogy érdemes 2015-ben olvasót keresni a mintegy 75 költeménynek. A kötet címeként választott Lukáts-sorok a versek hangulatát átérezni tudó sajtó alá rendező szerint olyasmit jelenthetnek, ami egy klasszicizmus korabeli intenzív olvasó megszólalási módját körvonalazza: „szólj szelíden, halkan, álmodozva.” (5.) Ám érdemes a sorokat tartalmazó A meghódolt ifjú című költemény zárlatát is felidézni, abból ugyanis az irodalomművelésben kiteljesedő lelkészi életforma és a versek által remélt halhatatlanság fogalmazódik meg:


Andalgj hát citerám, és nevem a sötét

Léthé habjaibol mentsd ki; pacsirtaként

Mely a tél temető kertje felett lebeg,

S ott énekli az életet,


Hirdesd a maradék századokon, hogy én

Éltem, mégpedig oly kellemes életet;

Hogy most ujjaimon pindusi toll vala,


S ott majd a néppel imádkozom.


Bár a lelkészi és költői lét kiteljesítésére több korabeli sikeres stratégiát is ismerünk (elég csak a tordai Gyöngyössi Jánosra gondolnunk, aki éppen hívei megrendelései által vált elismert poétává), a székelyföldi Bodoson mégis mintha inkább nehezen feloldható dilemmákat okozna Lukáts Istvánnak a lelkészi lét által megkívánt fegyelem és tekintély, valamint az árkádikus hagyomány szerelemképe, amelyben a boldogság elérésének legfőbb eszköze két személy egymásban fellelt öröme, nem pedig a túlvilági lét ígérete. Persze ebben az esetben is jobb elkerülni a referenciális olvasatot, a kötetben megfogalmazódó dichotómiák a Lukáts által követett vershagyományból is származhatnak: a költemények szorosan kötődnek az iskolai oktatás részeként elsajátított verseléshez, a klasszikus versformák, a bejáratott referanciaként működtetett görög–római hagyomány, az előírt vagy választott mesterek nyomán követett témák nehezen egyeztethetők össze a Székelyföld által kínált tájélménnyel és a székely–magyar történelem által biztosított mitológiai hősökkel. Mindezek ellenére Lukáts István megkísérli a székely Árkádia létrehozását, a klasszicista tájélmény székely referenciális helyekkel való megjelenítésére alig ismerünk korabeli próbálkozásokat, az Orbán Balázs-féle későbbi Székelyföld-reprezentáció pedig teljesen háttérbe szorította egy ilyesfajta kánon lehetőségét. És persze tagadhatatlan a magyar kortársakból való inspiráció – ahogy arra a sajtó alá rendező is felhívja a figyelmet – a Búcsúzás a Hargita aljától című vers nem csupán a Berzsenyi-recepció felől olvasva érdekes, hanem a Pisztrangosikútfőnél, A Murgó hegyin és alján, A Szarkakőnél és más hasonló versekkel összeolvasva egy árkádikus tájélmény megvalósulását nyújtják. A Szarkakőnél című szövegében is tagadhatatlan a Csokonai-hatás, a sententia és pictura vegyítésére történő kísérlet, mégis a hely kínálta életlehetőség bemutatásaként is olvasható. Bizonyítékként álljon itt egy rövidebb idézet:


S minthogy szemmel tartanak a főbbek,

Elveszett bátorságom. –

Ti légyetek hozzám jótevőbbek,

Hadd nyíljon szabadságom.


Nagy kár, mikor a lángelme

A nevelő oktalan figyelme


Miatt reptiben megáll. –



Itt mint Racine Port Royal völgyében


Kény szerint csaponghatok

S a mohos fák siket ernyőjében


Csendesen andaloghatok.

Itt nem árul el a görbe

Vadalmafa, s nem ejt hegyes tőrbe

A zörgető gyíkocska.


Minden bizonnyal egy intenzív olvasásélmény lecsapódásai ezek a versek, a horatiusi hagyománytól nehezen távolodnak el, inkább az az érdekes, milyen gyorsan és érzékenyen reagál Lukáts a magyar kortársakra: a már említett Berzsenyin és Csokonain kívül egy-egy szövege Ányos Pált, Dayka Gábort, Kazinczy Ferencet, Kisfaludy Sándor idézi, de a vershelyzetek típusai Aranka Györgyhöz, Sipos Pálhoz, Újfalvy Krisztinához is közelítik, vagyis éppen ahhoz az alkalmi költészet által kínált hagyományhoz, amit az egyik költeményben megidézett Kazinczy próbált kiszorítani a korszak poétikájából. Még a hármas tagolás is unottan ismert a korszakban, bár a szerzői intenció ebben az esetben nehezen felfejthető. Egyed Emese az egyes részek mottóiból kiindulva az elégikus hagyományra, a római mintakövetésre és az egyes részeket lezáró versek interpretációjára hívja fel a figyelmet, ezáltal értelmezhetővé válik a tagolás: „... az első részt az értelmi megközelítés végességének kijelentése (A véges elme), a másodikat a szellemi és szerelmi társként bemutatott földi leány lendületes hívogatása (Málvinához), a harmadikat a szellemi szféra felsőbbrendűségének, érték voltának felismerése (Könyvemhez) zárja.” (17.) Csokonai óta nehezen tudunk úgy látványosan megtervezett kötetkompozíciókat olvasni, hogy ne keresnénk benne valamilyen narratív szálat, egy történetet, vagy legalábbis többféle olvasatot a tagolás indokoltságára. Így a teljes versanyagot figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy talán a költészet hármas funkciójának bemutatására tett kísérletet Lukáts István: az első szövegegységben a klasszicista tájélmény, a pictura vershagyományának eleget téve megteremti a székely Árkádiát. A második egységben a tájban élő egyén életlehetőségeit, boldogságkeresésének útjait mutatja be a sententiaköltészet elemeit felhasználva és a szerelem-élmény eltérő lehetőségeit felvonultatva. A harmadik egységben táj és egyén sorsa egybefonódik, így jön létre a közösségi ember, akinek élettere a hagyományokkal átitatott táj, a közösségélményt a tájhoz köthető történelem biztosítja, a költő pedig a falu életét belülről ismerő és megéneklő, a terheket a közösséggel együtt hordozó közösségi lény lesz. Ebben a részben a leggyakoribb a székely megnevezés használata és a mitikus hagyomány megteremtésének igénye. Ilyen értelmeben a romantikus Vörösmartyhoz közelít, aki szerint egy belső mitológia nélkül nem verselhető meg a magyar hősi múlt.


A versírás, az irodalom Lukáts István esetében létformává vált, a mindennapi feladatok fölé emelő tevékenységgé. Erre nevelte híres tanára, Szigethi Gyula Mihály, erre ösztönözték olvasmányai és erre képezték ki az iskolában is. A kötet előszavában az olvasó elé tárul a viszonylag egyszerű élettörténet (bár az kétségtelenül érdekes lehet, hogy tudott egy református lelkész az első feleség halála után oly hirtelen gyorsasággal újranősülni). Furcsább és több kérdőjelt vet fel a szintén nem túl hosszú recepciótörténet: a fiatal Gálos Rezső látott fantáziát Lukáts verseiben, mások viszont igyekeztek háttérbe szorítani. Egyed Emese célja az volt, hogy átadja a feledésbe merült verseket olvasóinak, hogy a sokáig dédelgetett – egyedüli örökésként láttatott – alkotások végre megjelenhessenek. Ma, amikor az irodalmat gyakran kulturális tevékenység eredményének is látjuk, fontossá válik annak tudatosítása, hogy a kánonba került, kiemelkedő költők mellett a kismesterek alkotásai és életpályái mutatják meg az irodalom mindennapi életét. Hogy ki, mikor, miért tartotta fontosnak gondolatait versben megfogalmazni.


Lukáts István egyedüli gyermekeként búcsúzik verseitől a kötetzáró költeményben, mintegy leveszi róla kezét.

Hordjon a kedvező


Szerencse szekerében tégedet!


S adja a szelid ég,


Hogy ne hallhassam rossz híredet!


A most megjelent, alapos szöveggondozói munka eredményeként létrejött kötet biztosíthatja a szövegek jó hírét.


Andalgj hát, citerám! Lukáts István versei, s. a. r., bev. Egyed Emese, Tortoma könyvkiadó, Barót, 2015.



Összes hónap szerzője
Legolvasottabb