Versek

Molnár Zoltán: Struktúrák 2

Matt

Sakktáblás falu a miénk, mondja anyám. Nem rossz gyerek, habár azt se tudná, milyen színű az anyja szeme, ha nem vertem volna a fejébe hét évesen. Fehéren kel a nap és feketén megy le, ez az én rendem. Milyen színű a ház teteje, kérdezi Ági néni. Firkás rajzot kap pedagógus napon. Hazaviszem, az utat nézi, lépdel a pocsolyák közt. Mindenről ugyanaz a kérdés, nem tudom. Apámat összeszedjük a Bástyából. A pultnál megérintem a hátát. Összerezzen. A huszár végül kardélre hányja. Lesöpri a leütött bábukat az asztalról. Kutyák harapnak saját farkukba az utcán. Sétálunk, nevetnek. Nem értem őket. Fehér arc és fekete kéz. Ütik a királynőt. Bújik a bokorba, csak az arcomat ne lássa. Ahogy haladunk hazafelé innen, a dombtetőről látni az utak hálózatát. Lelépni a tábláról. Elénk tárul a falu testének erezete. Összezárja a dobozt.

Hullamosó

A temető melletti kocsmákat nevezik így.

Jutott eszembe, miközben, szivattyú hiányában,

a pincédben lapátoltam a leszivárgott vizet

egy piros felmosóvödörbe. A tüdőd váladékkal

telt meg – így mondták anyámék –, egy alkoholista,

aki felszökő gyomortartalmát állandóan félrenyeli,

a szervezeted úgy töltötte fel a mellüreget újra

és újra. Görcsösen markoltam a nyelet, májfoltos

ujjak a talpas poharat. Minden egyes lapáttal

közelebb vittelek a fulladáshoz. Nem tudtam

elképzelni, hogyan ölheti meg egy test önmagát.

Viszont az esőzésekkor folyton beázó pince

kézzelfoghatóbbá tette, amit a kórtermek vegyszer-

szaga még csak sejtetett. Most már csak ki kéne

öntenem a vödörnyi vizet, de inkább rád, hogy

felébredj, vagy legalább a vakolatszínt, ami a

proszektúrán rakódott rá, lemossa az arcodról.

Hazaérsz

Épp arra gondolok, hányszor mesélném még el neked, hogy amikor

Visszaemlékszel valamire, akkor valójában az agy csak az előző

Emlékezést keresi vissza és nem magát az emléket. Vagyis,

Ez nem más, mint pár üveg kifolyt tinta egy stósz indigópapíron.

Kinn, közben az idősödő szomszéd viszi a szemeteskukát.

Hallani, ahogy a súlyos test magát vonszolva az aszfaltot súrolja.

Egy idő után már nem lehet megkülönböztetni, ki húz kit.

Nézem, abból a szobából, amiben eddig sosem jártál,

Mégis ott vagy az íróasztal legfelső fiókjában egy gyerekkori DVD-n.

Vagy a ruhásszekrény polcára hajtogatott póló ujjának varrásában.

Rádadnám, ha egyszer itt aludnál.

Majd holnap elmegyünk egy házba,

Egy csapat ismeretlennel beszélgetve az asztalhoz ülünk.

Te etetsz, én meg az ölembe veszem az egyiket.

Imre Ábris 1998-ban született Budapesten. Jelenleg is ott él és tanul. Versek mellett slam poetryvel is foglalkozik.

‍