Vodka-limonádé

Rögtön kiszúrtam őt, amint a terasz asztalait kerülgetve egyenesen felém tart, olyan magabiztosan, mintha csak a mosdóba lépett volna ki. Úgy szlalomozott a vendégek közt, akár egy pincér: szinte átsiklott a helyiségen. Majd otthonosan lehuppant a szemközti székbe, cigarettát vett elő, amit meg sem gyújtott, hanem csak felkönyökölt az asztalra, és közben felborított egy üres poharat. És úgy pásztázta az arcomat a tekintetével, mint valami utcai művész, portrézás előtt. 

Az ingemről ismert fel, közölte köszönés helyett, mert így, élőben egészen más a fejem, mint fotón. És ilyen apró mintás inget is csak a gábor cigányok hordanak, meg persze én, tette még hozzá szinte egy szuszra, és úgy amúgy az egész szett kurva jól passzol a keleties fejemhez.

Talpára állította a poharat, hátradőlt a székben, rágyújtott. A füst az arcába szállt, hunyorgott, aztán a háttal álló pincérre nézett, aki úgy pördült meg a sarkán, mintha megérezte volna a tarkóján azt a tekintetet. 

Vodka limonádéval, grépfrútkarikákkal, bazsalikom- és mentalevéllel, ez volt a kérése. És még felsorolt vagy három-négyféle fűszert, talán fahéjat, borsot, csillagánizst, tudomisén.

És miután a pincér eltűnt a pub ajtajában, elnevette magát. 

Saját recept, magyarázta, majd elnyomta a félig szívott cigit, és egy újabbra gyújtott. 

Egy pillanattal később valami nagyon hülye fehér kalapot bányászott elő színes hátizsákjából, fejébe nyomta, elővette a telefonját, nekitámasztotta a napernyő rúdjának, szelfi módra kapcsolta, és úgy igazgatta egy darabig a fején azt a vacakot, hogy közben a füstölgő cigi mindvégig ott lógott a szája sarkában, akár egy matróznak. 

Na szóval, itt ülünk, vagy keresünk valami csendesebb helyet, kérdezte, miután megtalálta fején a kalap végleges helyét. 

 Úgy küldte le magába a vodka-limonádét, mint a vizet. És csak beszélt, és mondott, magyarázott, ötletelt.

Levegőt azért néha veszel, ugye, nevettem.

Igen, reggel, dobta vissza a labdát, és az aztán kitart nekem egész álló nap, majd hirtelen elhallgatott, az asztalra könyökölt, mosolygott, nézelődött. 

Időközben a szomszéd asztalhoz néhány kétajtós szekrény telepedett. Abból a patent szakállú, malacszemű, vastag bukszájú típusból, aki még a választékot is úgy nyírja bele géppel a hajába, és a vasárnap délutáni kocsmázáshoz fehér melegítőt húz. Alig néhány szót váltottak, közben meg harsányan fel-felröhögtek, és szinte folyamatosan akadt valami röhögnivalójuk, mert szünet nélkül, mély torokhangon gurguláztak, miközben körbe-körbepislogták a kis teraszt, mint akik keresnek valakit. 

Mindenképpen menjünk, mondtam, mert nyugtalanná váltam a szomszéd asztal kirobbanó vidámságától, csakhogy ő már bőszen integetett a pincérnek, és a poharára mutatva jelezte, hogy még egy ugyanolyat kér. Én pedig megpróbáltam fel sem nézni a kávéscsészéből, csakhogy a szakállasok tekintetét már szinte a bőrömön éreztem, a dübörgő röhögésük áramütésként hatott. És valahányszor lopva átlestem a szomszéd asztalhoz, feltűnt, hogy valamelyik izomagyú a négy közül minden alkalommal éppen mifelénk bámul. És egyik ilyen csillogó malacszempár teljesen kifejezéstelenül egy széles járomcsontú arc közepéből bámult rám, és ezen a széles arcon egy tökéletesre nyírt körszakáll futott körbe, akár valami cerkóf pofáján, és ettől a kifejezéstelen tekintettől én hideglelést kaptam. 

Menjünk, súgtam, hangos ez a hely.

És ekkor a látóterem szélén megmozdult valami. Felnéztem és láttam, hogy közeledik ez a valami. A malacszemű ruhásszekrény volt, egyenesen felénk tartott, majd megállt az asztalunknál, fél kézzel megkapaszkodott az egyik üres szék támlájában, és erős, kesernyés parfüm nyomult az orromba. 

Fizetheti-e a hölgy fogyasztását, kérdezte pincérre hajazó, megnyerő modorban, közben meg úgy nézett el a fülem mellett, ahogyan egy villanyoszlop mellett néz el valaki.

Nem, köszi, válaszoltam. Tényleg köszönjük, de nem szükséges, ismételtem meg, mert a cerkóf szakállú nem mozdult.

A hölgyet kérdezte, nyögte ki végül, és továbbra sem nézett rám. Láttam, ahogy az öklén kifehérednek a bütykök. Aztán csak sóhajtott, majd megvonta a vállát és visszament a helyére. 

Menjünk, súgtam olyan arccal, mint aki éppen valami poént mond. A szomszédoknál duruzsolássá halkult a röhögés, a zenétől nem hallottam, miről beszélnek. Majd valami súrolta a vállamat. Meg sem mozdultam. A következő valami már a fejem búbját érintette, én meg továbbra is úgy tettem, mint aki tudomást sem vesz az egészről, összevissza fecsegtem, a hátizsákomban turkáltam, a zsebeimet lapogattam. Majd nem sokkal később egy kis zacskó barna cukor landolt előttünk az asztalon. Átnéztem az izomagyúakhoz, azok meg, látszólag tudomást sem véve rólunk, komoly arccal bámulták a poharaikat. A gyomrom összeugrott, az összes inam, izomrostom megfeszült, arcom merevvé vált, és már szinte vicsorogva, rekedten súgtam, hogy menjünk onnan. És közben röpködtek a cukros zacskók, ám valahányszor átnéztem a társasághoz, úgy ültek ott mozdulatlanul, mint négy, talpig melegítős görög isten.

Mi bajod, kérdezte, csak a piát akarta kifizetni.

A kocsma lassan kiürült, csak mi maradtunk, meg a szakállasok. A pincér a telefonjába bújva kuporgott az egyik bárszéken. Tulajdonképpen az egész utca kiürült, a szomszédos terasz is kihalt volt, csak a felszolgáló csajok cigarettázgattak meg nyomkodták a telefonjaikat az egyik sarokasztalnál. 

Újabb cukros zacskó landolt az asztalon. Ő meg felkapta a kis pakkot, mosolyogva átnézett a szakállasokhoz, biccentett, és egy laza mozdulattal a hátizsákjába dobta. Mire az iménti cerkóf szakállú a levegőbe bökte a hüvelykujját, majd szalutált és többé felénk se nézett. Egyikük viszont, egy feltűrt mackónadrágos, tetovált karú jelzett valamit az ujjával. Először azt hittem, a pincért szólítja, csakhogy a pincér addigra már eltűnt valahová, nyilvánvaló volt, hogy nekem szól ez a mozdulat. 

Ki kell mennem a mosdóba, hallottam a hülye fehér kalap alól, csak egy pillanat.

Idegesen kezdtem el matatni a hátizsákomban, kirámoltam belőle valami jegyzetfüzetet, egy régi napszemüveget, mindet az asztalra tettem, még valami apró kacatok is előkerültek az egyik belső zsebből, golyóstollak, ceruzák, üres csokis sztaniol. Ki- és berámoltam az összes vacakot, a szemetet apró gombócokba gyúrtam, és sikertelenül próbáltam beletuszkolni az egészet a hamutartóba. És amire kétszer be- és kipakoltam az összes holmit abból a nyomorult hátizsákból, addigra már az egész asztaltársaság engem bámult. Most már alkalmam volt szemügyre venni a teljes galerit. Rendes körülmények között nem ütközök ilyen társasággal, rendes körülmények között a fajtájuk KFC-be és McDonald’sba jár enni, meg az autópiacok környékére, az olajgőzös gyorséttermekbe. Meg exkluzív klubokba inni, ahol havonta egyszer, Zafír Martinival a kezükben tömik a csajok bugyijába a tízeseket: csupa Ray Ban szemüveg, Nike zokni meg Puma melegítő és metálszürke bomberdzseki. Nem volt mit tenni, odamentem az asztalukhoz, megálltam vagy egy méterre tőlük, rá akartam gyújtani, de a kezem kissé remegett, ezért inkább zsebre vágtam.

Igen, kérdeztem őszinte érdeklődést színlelve.

Figyelj, tesó, szólalt meg komoly arccal az egyikük, de közben fel sem nézett az asztalról, csak ott körbe-körbeforgatta a hamutartót, mint aki fontos bejelentésre készül. A barátom szerette volna állni a cechet. Csak a kis hölgyét, tette hozzá, és felemelte a mutatóujját, most miért kellett őt megbántani? Elengedte a hamutartót. Még mindig nem nézett rám. 

Egy ilyen randa csávónak hogy lehet ilyen helyes barátnője, fordul hozzám hirtelen a cerkóf képű.

Hát ilyen rossz az ízlése neki, nyögtem, mint amikor evés közben beszélni próbál az ember, és a hangnak útját állja egy félig lenyelt falat.

Viccesnek találták a választ, mert hirtelen ordító röhögés tört elő a négy szőrös torokból, többször is elismételték, ízlelgették, fel-felvihogtak, közben meg halkan mondogatták, akár a visszhang: rossz az ízlése neki, rossz. Miután kimulatták magukat, a tetovált karú intett a kezével, hogy távozzak. Mint egy királyi fenség a lakájnak.

Jössz?, hallottam a hátam mögül, és abban a pillanatban húgyozhatnékom támadt, szarnom kellett, és valami gyötrő éhség is rám tört, meg tudtam volna enni egy egész malacot. 

Két utcával arrébb, egy apró kapualjba rögtönzött, kétasztalos helyen telepedtünk le. Itt nem volt zene, a kiszolgálást a tulaj intézte, egy lassú mozgású, elhízott kopasz, akit még kidobó korából ismertem valami hányásszagú diszkóból. Álmos szemei mindig megnyugtattak, abban a pillanatban viszont még a látványa is ingerelt. És egyre jobban felkúrtam magam a hülye fehér kalaptól is, a zöld keretes napszemüvegtől, a félig szívott, rosszul elnyomott cigiktől. Meg sem mertem mukkanni, nehogy valami olyat mondjak, amit azonnal vissza is szívnék. Idegesített a kocsmáros zsíros háta, nehéz, imbolygó járása, amint visszadöcögött a rendelésünkért a konyhára.

Mindjárt jövök, csak egy pillanat, álltam fel hirtelen az asztaltól és elindultam be a pulthoz. Üres volt az egész csehó, csak valami rádió karattyolt a konyha irányából. Jól ismertem a járást, gyakran segítettem berámolni a tulajnak, ha árut hoztak, hadd ne egyedül cígöljon be mindent. Rég jártam már ott, két hónapja talán, de a méteres vonóhorgot még ott találtam a helyén a pult alatt, két üres sörös rekeszre fektetve. 

Hova-hova, kérdezte a kövérek jellegzetes torokhangján a kopasz, mikor látta, hogy a horoggal a kezemben a raktár felé vonulok. Azonnal jövök, válaszoltam hangtalanul, akár a süketnémák, és a hátsó ajtó felé böktem az állammal, meg a hüvelykujjammal intettem, hogy minden oké, minden rendben lesz. És már löktem is ki a szomszéd utcára nyíló személyzeti ajtót, ahol az árut vételezik, és onnan már csak néhány lépés volt a kapualj, ami éppen a pub terasza mellé vezetett. 

És a szakállasok még mindig ugyanott ültek, és ugyanúgy bugyogott a torkukból ugyanaz a vastag röhögés, ami félórával korábban pont úgy fagyott bele az agytekervényeimbe, akár egy katonai bakancs lenyomata a sárba.

‍