.svg)
Az egyik sziklán aprónak látszó alakot pillantok meg, miközben fölkapaszkodunk egy biztosnak látszó pontra. Göndör hajú lányka üldögél összekulcsolt karokkal egy száraz fa alatt, és bennünket figyel.
Vincze Ferenc negyedik prózakötetének címe olyan elvárásokat ébreszt az olvasóban, amelyek a novellák elolvasása során fokozatosan megkérdőjeleződnek, majd direkt módon meg is dőlnek.
Tyukibá, az öreg seprűkötő hátáról ezúttal hiányzott a köteg vesszőseprű. Láthatatlan súlyt cipelve, görnyedten, szinte céltalanul őgyelgett felfele az úton. Mint aki eltévedt az időben.
Nincs íróasztalom. Századom sincs, bár kettő is jutott nekem.
Amikor ez a két könyv megjelent, arról, hogy posztmodern, a magyar irodalomban még vajmi keveset tudtak és írtak.
A kicsi Mózes szokásához híven nem válaszol, leteszi a súlya tekintetében valódi kardra emlékeztető vívóeszközt, és kávébarna kabátjában motoz, cigarettát keres.
Egy sonans, búgó kagyló mélyéről rekedt női hangot hallok, fulladozva a köhögéstől kéri számon rajtam, honnan tudom az elérhetőségét, ez egy titkosított kagylórendszer, kiáltja...
Góth Gábor, a jó nevű író és szerkesztő, egyedül maradt a lap szerkesztőségében.
